Mikes Lajos: A darázsnéni
Egyszer, mikor Sanyi manó vigan röpdösött a réten, hóna alatt a seprüjével, észrevette, hogy közel ahhoz a helyhez, ahol az orgonabokor szokott viritani, egy kiszáradt fatörzs áll magában. És mikor közelebbről megnézte, látta, hogy a fatörzsben odu van.
Megállt, jól megnézte a fatörzset és kétszer körül is sétálta. Azután belenézett az odujába, azután beledugta a seprüjét az oduba és jól megforgatta.
És erre szörnyü lárma hangzott ki az oduból, mintha forró üst rotyogott volna benne haragosan. Sanyi manó gyorsan hátrább ugrott és sapkájának a bojtja is ide-oda libegett ijedtében.
– Szent Isten, milyen borzasztó! El nem tudom képzelni, mi történik odabent ebben a fatörzsben! – kiáltott Sanyi manó.
Hallgatódzott, miközben a két térde összeverődött; de a lárma kisvártatva elcsöndesedett és végül egészen megszünt. És mikor egészen megszünt, Sanyi manó megint nekibátorodott; ujra odament a fatörzshöz és feszült figyelemmel tovább hallgatódzott.
De nem hallott semmit sem.
Gondolkozott, törte a fejét és végül igy szólt magában:
– Ha még egyszer hallanám a lármát, kitalálhatnám, hogy micsoda.
Fölemelte hát a seprüjét, beledugta még egyszer a fa odvába és megint jól megforgatta.
És erre még szörnyübb lárma hangzott ki a fából, mint az előbb: zugás-bugás és zümmögés; és a lárma nőttön-nőtt. Sanyi manó ijedtében elsápadt.
– Szent Isten! – kiáltott; – mintha valaki szörnyen haragudnék odabent ebben a rettenetes fában. Azt hiszem, legjobb lesz, ha hazamenekülök!
És ezzel felkapta a seprüjét és elröpült.
Végül eljutott kis házikójához, amely az üstfoltozók fájának közelében volt. És mikor bent volt már a házban és behuzta az ajtót, még mindig hallotta azt a szörnyü lármát; de már nem volt oly nagy a lárma, mint az előbb. És pár perc mulva egészen meg is szünt.
Sanyi manó erre ujra boldog lett, kisöpörte a konyháját és megvacsorázott és éppen le akart már feküdni, mikor egyszerre csak megint fölharsant ugyanaz a szörnyü lárma. Erre kinyitotta az ajtaját és kinézett rajta és látta, hogy az üstfoltozó siet hazafelé a kunyhójába az üstfoltozók fája mellé.
Sanyi manó gyönge könyörgő hangon megszólitotta:
– Szeretném tudni, hallasz-e te is valami lármát, üstfoltozó barátom?
Az üstfoltozó igy válaszolt:
– Hallok valami szörnyü lármát, zugást, bugást, zümmögést és tudom, hogy ez a darázsnéni a darazsaival a virágos mezőn.
– Mit keres a darázsnéni a darazsaival a virágos mezőn? – kérdezte Sanyi manó halkan és ijedten.
– Erre könnyü megfelelni, – szólt az üstfoltozó. – A darázsnéni ott hagyta a dombot és bevitte darazsait egy kiszáradt fatörzsbe a mezőre, oda, ahol az orgonabokor szokott viritani. De most már haza kell sietnem, mert nem szeretném, hogy ott legyek a réten, mikor a darázsnéni a darazsaival ott röpdös keresve-kutatva.
– Óh, kedves üstfoltozó barátom, – kiáltott Sanyi manó, – nem mondhatnád meg nekem, mit keres-kutat a darázsnéni darazsaival a virágos réten?
– Istenem! – kiáltott az üstfoltozó; – hát nem tudod? Keresnek-kutatnak valakit, aki beledugott a fatörzsbe egy nagy seprőfejet és felzavarta a darazsakat szundikálásukból ebédután.
– Ez szomorú történet, – szólt Sanyi manó, akinek könybe borult a szeme. – Óh, kedves üstfoltozó barátom, mit gondolsz, rá fognak akadni arra, akit keresnek?
– Azt hiszem, rá, – szólt az üstfoltozó; – mert a darázsnéni talált egy sörteszálat a seprüből!
Igy szólván, elsietett az üstfoltozó, miközben zsákja ide-oda lötyögött a hátán.
Sanyi manó ugyancsak megijedt és odaszaladt a tálacskájához, amely az éléskamrában állt egy állványon.
Ez a tálacska mindig tele volt vizzel és ha semmi baj nem volt, a viz mindig szintiszta volt; de ha valami kellemes meglepetés készült, akkor a viz szine szép kékre változott; és ha valami csunya, kellemetlen dolog fenyegetett, akkor a viz fekete iszaposra változott.
Sanyi manó, akinek könyek peregtek végig az arcán, igy szólt:
„Tálam, tálam, hallod-e?
Kék vagy-e vagy fekete?”
És a kis tál vize nyomban fekete és iszapos lett.
Sanyi manó tudta, hogy valami nagy kellemetlenség fenyegeti és ijedtében elsápadt.
Azután elrepült a létrás törpe házához, a virágos rét egy bokra mellé.
A létrás törpe kerek házban lakik, amelynek egy ablaka és egy kéménye van, de ajtaja egyátalában nincs. Amikor ki akar jönni kerek házából, felmászik a kémény lépcsőjén. Azután eloldja a létrát, amely a kéményhez van kötözve, letámasztja a ház oldalához és lemászik rajta. Azután elballag, maga után huzva a létráját. A létrás törpe mindig maga után huzza a létráját, akárhová megy. És most már tudjátok, ha eddig még nem tudtátok: miért létrás törpe a neve?
Mikor Sanyi manó odaért a létrás törpe kerek házához, világosságot látott a ház ablakában. Fogott hát egy kis kavicsot és neki dobta az ablak táblájának.
A létrás törpe erre kidugta hálósipkás fejét és pislogott egy pillanatig, azután igy szólt:
– Szörnyü lármát hallok a virágos rétről! Mi lehet az?
Sanyi manó ebből látta, hogy a létrás törpe nem tud semmit a darázsnéniről és a darazsairól. Igy szólt hát:
– Ha beeresztesz a kerek házadba, elmondok mindent.
A létrás törpe lebocsátotta a létráját és beeresztette rajta Sanyi manót a kerek házába; és Sanyi manó megállt a szoba közepén és mialatt könyei peregtek, elmondta a létrás törpének, hogy a darázsnéni hogyan kutatja-keresi őt a darazsaival, mert bedugta seprőjét a fatörzsbe, amely közel van ahhoz a helyhez, ahol az orgonabokor szokott viritani.
És a könyein keresztül igy könyörgött:
– Óh, kedves létrás törpe, rejts el a kerek házadba, hogy a darázsnéni rám ne találjon a darazsaival.
A létrás törpe eleinte hallani sem akart erről; de aztán meghatották Sanyi manó könyei és igy szólt:
– Nos, hát nem bánom, itt maradhatsz egyelőre; de a kémény padkáján kell aludnod és neked kell főzni, ha azt akarod, hogy te is ehess.
Igy aztán Sanyi manó ott maradt a létrás törpe házában és a kémény padkáján aludt. És elkészitette a reggelit; és leültek az asztal két végére és megreggeliztek; de a létrás törpe evett többet, mert ő nem törődött a darázsnénivel.
A létrás törpe azután elment a kerek házából; Sanyi manó pedig kitakaritotta a házat és megfőzte az ebédet. Mikorra az ebéd elkészült, a létrás törpe is hazaérkezett. Leültek megint és megebédeltek; de a létrás törpe evett többet, mert ő nem törődött a darázsnénivel meg a darazsaival.
Ebéd után a létrás törpe leült a kémény padkájára és mialatt Sanyi manó elszedte az asztalt, igy szólt:
– Kedves Sanyi manó, igazán borzasztó, hogy összevesztél a darázsnénivel, mert nem térhetsz vissza szép házadba addig, amig a darázsnéni benne van. Nincs valamid, amit felajánlhatnál neki, hogy ne haragudjék rád?
Sanyi manó gondolkozott és törte a fejét, azután igy szólt:
– Az éléskamrám állványának a tetején van egy bögre mézem. Az üstfoltozótól vettem. Ezt odaadom a darázsnéninek, hogy ne haragudjék rám.
– Elmegyek a darázsnénihez, – szólt a létrás törpe, – majd meglátjuk, mit mond. Veszedelmes látogatás lesz; de ne felejtsd el, Sanyi manó, hogy vacsorát kell főznöd, mire hazatérek, ha azt akarod, hogy te is ehess.
A létrás törpe azután elment, maga után huzva a létráját; és vacsorára megint hazatért.
– Óh, kis Sanyi manóm, – szólt, – odaadtam a bögre mézedet a darázsnéninek és most már nem haragszik rád annyira. És hajlandó szép, finom házadból elvinni a darazsait is, ha annyiszor megszurhatnak, a hány napja van az esztendőnek.
Sanyi manó számolni kezdett és kiszámitotta, hogy az esztendőnek nagyon, de nagyon sok napja van. És nem tudta megenni a vacsoráját sem, mert folyton azon járt az esze, hogy hányszor fogják őt megszurni a darazsak.
A létrás törpe igy aztán maga ette meg az egész vacsorát, mert ő bizony egy csöppet sem törődött a darázsnénivel. Vacsora után lefeküdt az ágyba, elaludt és vigan hortyogott.
Sanyi manó pedig megint ott aludt a kémény padkáján és a kis ujját sem merte megmozditani, hogy a létrás törpe meg ne haragudjék rá és ki ne kergesse a házából, mert akkor a rettenetes darázsnéni kezei közé kerülne.
Reggel Sanyi manó megfőzte a reggelit és a létrás törpe megette az egészet, mert ő bizony egy csöppet sem törődött a darázsnénivel.
Reggeli után a létrás törpe nyájasan igy szólt:
– Szegény Sanyi manó, sajnállak, mert látom, hogy a reggelidet sem tudtad megenni a darázsnéni miatt. Nincs más valamid, amit ajándékul adhatnál neki, hogy a haragja csillapodjék?
– Óh, jaj! – szólt Sanyi manó, – csak a rózsapor-zacskóm van még a szekrényem legalsó fiókjában. Ezt szivesen odaadom a darázsnéninek, ha ezzel lecsillapithatom a haragját.
– Felkeresem hát a darázsnénit, – szólt a létrás törpe, – és meglátom majd, mit szól hozzá. De ez a megbizás veszedelmes ám, Sanyi barátom, mert a darázsnéni könnyen a fejébe veheti, hogy ha téged nem talál meg, hát helyetted engem szur meg majd; de azért a te kedvedért szivesörömest elvállalom ezt a megbizást is.
Igy szólván, elment hazulról a létrás törpe, maga után huzva a létráját, és mint előtte való nap, Sanyi manó kitakaritotta a házat, fölkefélt és kiporolt minden sarkot, amig az egész ház ugy nem ragyogott, mint a tükör. Azután elkészitette az ebédet, megteritett, leült és várakozott. Pont délben visszatért a létrás törpe.
– Sanyi barátom, – mondta, – a rózsapor-zacskódat odaadtam a darázsnéninek, aki most már nem haragszik rád annyira és azt mondja, hogy ott hagyja a házadat, ha darazsai annyiszor beléd szurhatnak, a hány hónapja van az esztendőnek.
Sanyi manó számolni kezdett és kiszámitotta, hogy az esztendőnek tizenkét hónapja van; és hozzá sem tudott nyulni az ebédjéhez, mert folyton a darazsak tizenkét szurására gondolt.
Igy aztán a létrás törpe ette meg az egész ebédet, és amikor Sanyi manó elszedte az asztalt, a létrás törpe igy szólt:
– Szegény kis Sanyi barátom, nagyon sajnállak, mert látom, hogy hozzá sem tudtál nyulni az ebédedhez a darázsnéni miatt. Nincs még valamid, amit neki adhatnál, hogy a haragja csillapodjék?
Sanyi manó sokáig gondolkozott, mert nem akart már megválni több drágakincsétől. Végül sirva fakadt.
– Más egyebem nincs már, – szólt, – csak egy kerek tálam, tele ezüst borsóval, a pohárszékemben. De odaadom ezt is a darázsnéninek, hogy a haragját csillapitsam.
– Elmegyek majd a darázsnénihez, – szólt a létrás törpe, – és meglátom majd, mit szól hozzá.
És elment, maga után huzva a létráját; Sanyi manó pedig ott maradt a kerek házban, hogy mindent kitakaritson és elkészitse a vacsorát; és bárha szörnyü fáradt volt, nem mert leülni, hogy pihenjen.
Vacsora idejére a létrás törpe pontosan hazaérkezett.
– Óh, Sanyi barátom, – kiáltott, – jó hirrel jövök haza. Tele tál ezüst borsódat odaadtam a darázsnéninek; és azt mondta, hogy szivesen ott hagyja a házadat, ha darazsai annyiszor beléd szurhatnak, a hány napja van a hétnek.
Sanyi manó elkezdett számolni és kiszámitotta, hogy a hétnek hét napja van; és nagy könyeket potyogtatva, igy kiáltott:
– Óh, kedves létrás törpe, gondold el, milyen rettenetes lehet, ha hétszer megszurnak valakit a darázsnéni darazsai!
A létrás törpe erre igy felelt:
– Nincs még valamid, amit a darázsnéninek adhatnál, hogy a haragja csillapodjék?
Sanyi manó elgondolkozott és végül igy szólt:
– Megvan még kis lámpásom belsejében a drága kövem, de ez az utolsó kincsem. Más egyebem nincs; remélem hát, hogy ezzel beéri a darázsnéni!
A létrás törpe igy szólt:
– Kedves Sanyi barátom, holnap elmegyek majd kicsi házadba és odaadom helyetted a drágakövet a darázsnéninek.
Igy szólván lefeküdt aludni és vigan hortyogott, mert ő bizony egy csöppet sem törődött a darázsnénivel.
De Sanyi manó ott ült szomorúan a kémény padkáján és azt szerette volna, bárcsak soha ne keveredett volna össze a darázsnénivel.
Reggel a létrás törpe kiment kerek házából és elment hazulról; de az ebéd ideje messze volt még, mikor a létrás törpe megint hazaérkezett.
– Gyere csak, Sanyi barátom, – szólt a létrás törpe, – most igazán jó újságot hoztam a számodra, mert odaadtam a drágakövedet a darázsnéninek és a darázsnéni kivonult a házadból és magával vitte a darazsait is!
Sanyi manó odáig lett erre örömében és nem győzött hálálkodni a létrás törpének és mikor a létrás törpe leeresztette a létráját, Sanyi manó lemászott rajta a rétre és elrepült, boldogan, hogy megint haza siethet az otthonába.
Csakhamar hazaérkezett és kis háza valóban üres volt; és nem volt benne sehol semmi nyoma sem a darázsnéninek, sem a darazsainak. Sanyi manó ránézett gyorsan kis tálacskájára és látta, hogy a vize megint egészen tiszta. És ott látta a konyha egyik sarkában régi kis seprüjét is.
Ez a seprü sok mesét tud, de csak akkor tudja elmondani, mikor a mese már szépen bevégződött.
Mikor Sanyi manó sirt-ritt, mert olyan bolond volt, hogy összegabalyodott a darázsnénivel és ennélfogva minden drágakincsét elveszitette, a seprű egy szót sem szólt. De mikor Sanyi manó abbahagyta a sirást, a seprü megszólalt:
– Sanyi barátom! Igaz, hogy a darázsnéni itt aludt egy éjszaka a darazsaival, mert meg akart büntetni téged; ámde a darázsnéni félig sem oly barátságtalan teremtés, mint a létrás törpe, aki mindennap eljött ide a házadba és egymásután ellopta a bögre mézedet, a rózsapor-zacskódat, az ezüstborsós táladat és a lámpásodba rejtett drágakövet!
Sanyi manónak, mikor ezt hallotta, hosszúra nyúlt az ábrázata és kerekre nyilt a szeme, és könnyek csordultak le végig az arcán.
Mert kezdte megérteni, hogy a darázsnéni barátságtalansága félig sem volt oly szörnyű, mint a létrás törpe nyájassága, aki azt állitotta, hogy jó barátja neki.
Forrás: Magyar Elektronikus könyvtár
Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet:
Mese a meséről
Tárnoki Róbert: Mese a meséről Meseországban nagy ribillió volt az éjjel. Sebesszárnyú kolibrimadár hozta a hírét. Hogyan történt, mint történt, ő maga sem tudta bizonyosan, csak annyit látott, hogy sötét sereg lepte el a fejedelmi palotát és vezére egy zordképű...
Manó országban
Manó országban No, édes gyerekeim, most én mesélek nektek. - De hogy is kezdjem? Igaz! - Így. - Volt egyszer - egyszer volt - egyszer egy az egy. - No lám, zavaromban már számolni is kezdek. - Szó se róla, hiszen aki számolni tud, az nagyon szép és dicséretes...
Erdőszépe
Erdőszépe Sűrű erdő kellő közepében lakott Erdőszépe az édesanyjával. Hófehér márványházikóban laktak, gyöngyházból voltak az ablakok, égőpiros rubinkőből az ajtókilincsek.Erdőszépe szegről-végről tündérkisasszony volt. Az édesanyját Aranyhullámnak hívták, s a...
A szorgos manók és a kelengye
A szorgos manók és a kelengye Mily messze, mi távol a kedves idő, A régi, a hangulatos, pihenő,Mikor a kicsiny manók, a törpikék,A fáradtól a munkát elvevék, Most a mese-országban lakoznak, S az emberekhez már nem kívánkoznak,Mert, hajh, gonoszok, s kikacagták őketA...
A barna pók
A barna pók A Barna Pókot senki se szerette és ő se szeretett senkit. Így hát egészen könnyen tehette azt, hogy magányosan élt a nagy tölgyfa mélyedésében, anélkül, hogy barátságot kötött volna a madarakkal, melyek feje fölött fészkeltek vagy az erdei manókkal,...
Bretagne-i karácsonyi mese
Karácsonyi mese - A manók fülei Bretagne-i karácsonyi mese az 1880-as évekből: táncoló manók, játékot osztó angyalka és a szamárfül eredetének kedves, régi története. Egy mocsáros vidéken, hová ritkán téved emberi lény, vidám életet folytattak a kis manók. Ha...
A malom manói
A malom manói Messze, messze innen, élt egyszer egy molnár, akinek egész életét megkeserítették a gonosz kis manók. Éjjel, amikor mindenki lepihent már, a malom kerekei megállottak, előbújtak földalatti oduikból, s ami lisztet a molnár aznap megőrölt, kiszórták a...
Mikes Lajos: A vasorrú bába drágakövei
Mikes Lajos: A vasorrú bába drágakövei Egy szép napon Sanyi manó, mikor kezében söprűjével vigan repült keresztül a réten, látta, hogy a vasorrú bába házának ajtaja tárva-nyitva van. Megállt hát és bekukucskált az ajtón. Látta, hogy a vasorrú bába tüzet rakott...
Grimm mesék: A törpék
Grimm mesék: A törpékVolt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony. A szegény embernek meghalt a felesége, a szegény asszonynak az ura, s mindakettőnek volt egy leánya. A leányok szerették egymást, rendszerint együtt jártak-keltek, játszottak. Egyszer a szegény...
Lázár Ervin: A zöld lific
Lázár Ervin: A zöld lificZsuzsika csöndeskén sírdogált. Mikor jön már az anyukája? - Már megint az egereket itatod - mondta neki Murmura néni. - Micsoda egy kölök vagy te!? Legjobb lenne, ha elvinne a zöld lific, az ilyen sírós gyerekeket eszik reggelire. Ha bőgsz,...

















