Erdőszépe

Sűrű erdő kellő közepében lakott Erdőszépe az édesanyjával. Hófehér márványházikóban laktak, gyöngyházból voltak az ablakok, égőpiros rubinkőből az ajtókilincsek.
Erdőszépe szegről-végről tündérkisasszony volt. Az édesanyját Aranyhullámnak hívták, s a hatalmas Azurea tündérkirálynőnk volt egyetlen leánya. Aranyhullám réges-régen megszeretett egy halandó embert, s anyja akarata ellenére a felesége lett. Hiszen tudja mindenki, hogy tündérnek nem szabad halandó embert szeretnie. 
Azurea tündérkirálynő, amiért a lánya megszegte a parancsát, száműzte őt a rengeteg erdőbe. 
A férje nemsokára meghalt és Aranyhullám leánykájával egyedül éldegélt fehér márványházikójában. 
Erdőszépe gyönyörűséges szép leány volt, s amint nőtt, erősödött, egyre szebb lett. Aranyhullám, az édesanyja, amióta Tündérországból száműzték, szánalmasan összeesett, megvénült. Elvesztette tündérkülsejét és csúf földi asszony lett belőle. A leányát nagyon szerette s így éldegéltek, csendes megelégedésben. 

Erdőszépe azzal szórakozott napról-napra, hogy csillogó, szivárványos igazgyöngyöt füzögetett színarany fonálra. A gyöngyökkel aztán naphosszat díszítette, ékítette magát a tükör előtt. Teleszórta a hófehér gyöngyökkel liliom nyakát karjait s éjfekete haját.
Ha nem volt egyéb dolga, kiment a kristályvízű tó partjára, mely házuk előtt terült el, s incselkedett, enyelgett tükörképével, közben pedig ezüstcsengésű hangján dalolgatott. 

Egyszerre azonban elmúlt a jókedve. Erdőszépe szomorú, szótlan lett. Arcocskája megnyúlt, megsápadt, szép kék szemei könnybe borultak. 
Nem kellett neki már sem csillogó gyöngy, sem édesanyja csókja. Valami új szórakozás után vágyott. Órák hosszat üldögélt a tó partján s bámult belé a vízbe…

Egy szép napon ismét szokott helyén üldögélt, mikor egyszer csak halk csilingelést hallott. Kiváncsian nézegetett jobbra-balra, de nem látott semmit. Ekkor gúnyos kacagást hallott, mely mintha a föld alól hangzott volna. Megszólalt egy vékony hang:

– Hi-hi-hi, nem látsz, pedig itt állok előtted? Erdőszépe, de kis bohó is vagy!

– De hát ki szól hozzám? – kérdezte bosszúsan Erdőszépe. – Hol vagy te, láthatatlan szellem? – Szólj, bárki légy is!

– Nos, itt vagyok!

Megrezzent egy falevél, s egy csöpp kis manó, alig volt akkora, mint a kisujjam, Erdőszépe vállára ugrott. 
A lányka felsikoltott ijedtében és le akarta rázni válláról a kis tolakodót. De az erősen kapaszkodott ruhája fodrába. 

– De már abból semmi sem lesz, szép kisasszonykám, – kacagott. – Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. Hívtál, itt vagyok s itt is maradok. Különben ne félj tőlem, nem bántalak, jót akarok veled. 

Lassan-lassan megnyugodott Erdőszépe. Pár perc múlva már maga is mosolygott a furcsa emberkén. 

– Most pedig – szólt a manó – nyújtsd ki a tenyered, hadd ugorjak bele. 

Ezzel Erdőszépe tenyerébe ugrott és mesélni kezdett.  

– Már rég figyellek, te szép kis lány. Mindig néztelek, amint itt üldögéltél a tóparton árván, magányosan s nézted vágyakozva a csillogó tavat. Ugye unatkozol?

– Nagyon unatkozom! – sóhajt Erdőszépe. 

– Ezentúl nem fogsz unatkozni, ha te is úgy akarod, – szólt a manó. – Elviszlek minden éjszaka magammal. 

– Hova viszel? – kérdi kiváncsian Erdőszépe. 

– Majd meglátod! Légy ma éjfélkor a tóparton. 

Leugrott Erdőszépe tenyeréből és eltűnt. Úgy is volt. Pontban éjfélkor találkozott a tóparton Erdőszépe a manóval. Csakhogy az most nem egyedül jött ám Fényes hintón ült a csöppség; négy kolibri húzta az aranyos, drágaköves kis kocsit. Az egész alig volt nagyobb egy dióhéjnál. Jobbra-balra apró csatlósok tipegtek fáklyákkal a kezükben. 

– Ülj le ide mellém – mondta a manó. Erdőszépe felkacagott. 

– Már hogy én beleüljek ebbe a csepp kocsiba? Inkább a tenyerembe veszlek kolibristól. Jó lesz?

– Ne gúnyolódjál, – szólt komolyan a manó. – Hirtelen megérintette bűvös pálcikájával Erdőszépét. A lányka bámulva vette észre, mint zsugorodnak össze tagjai. Alig néhány pillanat múlva ő is olyan csipetke volt, mint a manó. 

– Ugye most már beférsz a hintóba? No, ülj szaporán mellém. Kár az időért, úgyis csak hajnalig mulathatunk. 

Erdőszépe hamarosan melléje telepedett. Csak most vette észre, hogy a manó tulajdonképpen egy gyönyörű szép ifjú, csupán az az egy hibája van, hogy nagyon apró.  

Hajrá! A kolibrik hamarosan elvágtattak. Erdőszépe csodálkozva látta, amint egy aranyhídon száguldanak le a tó fenekére. A víz alatt gyönyörű kis palota előtt álltak meg. Feltárult a kapu és Erdőszépe, kis lovagja karján, belépett egy csupa arany, csupa gyémánt terembe. Aranyos trónushoz vezette a lovag Erdőszépét. 

– Ülj bele, édes királyném. Lásd én király vagyok tóalatti palotámban éjféltől hajnalig. Egy gonosz varázsló átkozott meg, hogy nappal csúf manó képében járjak, s csupán e néhány órára nyerjem vissza eredeti alakomat, de akkor is olyan apró legyek, mint egy embernek a kisujja. Hajnalhasadáskor eltűnik kis palotám az aranyhíddal együtt, s ilyenkor menekülnünk kell, mert különben irgalmatlanul a vízbe fulladunk. Te megtetszettél nekem. Akarsz-e a királyném lenni?

– Akarok, – suttogra halkan Erdőszépe.

– Akkor minden éjfélkor eljövök érted Szépem. Karácsony éjjelén azonban feloldhatjuk a varázst, ha lesz hozzá bátorságod. Addig is mulassunk.

Elkezdtek táncolni. Az apró udvarhölgyek serege pajkosan ropta a tanácot a csöpp gavallérokkal, Erdőszépe a kis királlyal. Amidőn megéheztek, arany tálból ettek, gyémánt pohárból ittak. Apró pillangók és tücskök muzsikáltak talp alá való szép nótákat. Csak úgy ropogott az ezüstpadló a táncosok léptei alatt. Amikor hajnalodni kezdett, hirtelen félbeszakadt a mulatozás. A király megérintette Erdőszépe vállát bűvös pálcikájával, s erre mély álomba merült … Néhány perc múlva nagyot nyújtózott és hófehér szoknyácskájában ébredt föl édesanyjánál. A manók szép gyöngéden hazavitték. Így történt ezentúl minden éjjel. Erdőszépe hajnalig táncolt a királlyal és udvara népével, ezután szépen elaltatták s otthon ébredt fel.
Dehogy unatkozott most már, dehogy szomorkodott! Virult az arcocskája, mint a májusi rózsa.

Közeledett szent karácsony ünnepe. A király azt mondta Erdőszépének egy éjjeli bál alkalmával, amint egymás mellett üldögéltek az arany trónszékeken:

– Édes Szépem, holnap lesz karácsony ünnepe. Holnap megmenekülhetnék szomorú sorsomból, ha te segítségemre lennél, sőt megmenthetnéd szegény anyádat is. Lásd, folyton sorvad bánatában. Hiába, aki tündérlány volt egyszer, nem bírja ki a halandó ember életét. Akarsz a segítségemre lenni, Szépem?

– Hogyne akarnék? – szólt Erdőszépe. – Szólj, mit tegyek? Hisz nincs olyan dolog, amit meg ne tennék érted és anyámért.

– Holnap éjjel együtt megyünk a Csillagbarlangba. Ott jönnek össze karácsony éjszakáján a tündérek és varázslók. Az ég minden csillaga egy óriási ládába van ezen az éjszakán összegyűjtve és minden tündér és varázsló választ magának egyet, mert ebből merítik hatalmukat egész évre. Ha sikerül mindegyikünknek egy-egy ilyen csillagot szereznünk, teljesül az óhajtásunk …

Karácsony éjjelén elindult Erdőszépe a királlyal a Csillag-barlangba. Hosszú, viszontagságos vándorlás volt, mert minden percben megvérezte lábukat a hegyes tüske, bozót. Tizenhat kapun kellett átmenniük. Mindegyik kapu előtt egy sárkány állt őrt. Erdőszépe azonban mindegyiknek odadobott egy mézes lepényt és míg a sárkány a zsákmány után kapott, addig ők átsurrantak. Az utolsó kapunál a tizenhatfejű sárkány állott őrt. Csakhogy ekkor már elfogyott az utolsó darab mézes lepény is.

Mitévők legyenek? Jaj, mindjárt bekapja őket a gonosz sárkány. Ekkor Erdőszépének hirtelen eszébe jutott, hogy még a tegnapi lakomán a zsebébe dugott egy darab cukros fánkot. Hirtelen a sárkány elé dobta s befutottak. 

A nagy terem még üres volt. A csillagos láda egy sarokban állott. De – Istenem! 33 lakattal volt ellátva. Elszomorodtak mind a ketten. Nem lehet ezt a 33 lakatot felnyitni s így hiábavaló minden eddigi fáradtságuk. 

… Neszt hallottak. Ijedtükben elbújtak. Kitárult a kapu és beözönlött a tündérek és varázslók serege. Köztük volt az a varázsló is, aki a királyt elbűvölte, meg Azurea királyasszony, Erdőszépének nagyanyja. Az egyik tündér odalépett a láda elé és kinyitotta a 33 lakatot. 

– Válasszatok a csillagok közül – mondá a többieknek. Ő maga kettőt vett ki a ládából, de mivel nagyon nehezek voltak, elejtette őket. Messze gurultak, egészen abba a sarokba, ahol Erdőszépe rejtőzködött a királlyal. Ezek hamar felkapták a csillagokat és elkiáltották magukat: 

– Azt akarom, hogy visszanyerjem régi alakomat – mondta a király s abban a percben deli vitéz vált belőle. 

– Azt akarom, hogy édesanyám ismét tündér legyen – szólt Erdőszépe. Ekkor belépett Aranyhullám. Azurea királyasszony magához ölelte a leányát és így szólt: 

– Megbocsátok neked, leányom, karácsony éjjelén. Szelídség és bűnbocsánat napja a mai nap. Ti pedig, gyermekeim, gyertek velem Tündérországba, – mondta Erdőszépének és a királynak – nektek adom országom felét, itt van a foglaló. A kezükbe nyomott két akkora gyémántot, hogy ha a miénk volna, de sok ajándékot adhatnánk a szegény gyerekeknek! 

Forrás:Budapesti Napló, 1903. 8. évf. 353. szám, Dávid Margit irása

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet: