Tárnoki Róbert: Mese a meséről

Meseországban nagy ribillió volt az éjjel. Sebesszárnyú kolibrimadár hozta a hírét. Hogyan történt, mint történt, ő maga sem tudta bizonyosan, csak annyit látott, hogy sötét sereg lepte el a fejedelmi palotát és vezére egy zordképű alak, a tündérre rárivalt:

– Szállj le a trónusról! Elég sokáig bolondítottad már a kicsinyeket színes hazugságaiddal! Megszólaltattad még a virágokat is, holott tudva van, hogy soha nem beszélnek. De már ezentúl  vége az uradalmadnak, mert én a rideg valóság ülök a trónusra, amelyet eddig csak bitoroltál. 

Meseország tündére nem ijedt meg, bátran szemébe nézett az ellenségnek és így szólt:

– Nagy a te bátorságod, mivel árulás nyitotta meg palotám kapuit és azonfelül azt is tudod, hogy hadseregem távol van. Ha itt volnának az én kis vitézeim, bezzeg nem mernél velem így beszélni!

– Még hogy én nem mernék? – szólott kevélyen a rideg valóság – csak azért is merek! S hogy lásd, mennyire nem félek tőled, huszonnégy óra időt adok neked. Állítsad talpra az alatt, aki csak híved.

Meseország csudaszép tündére odaintette magához a sebesszárnyú kolibrimadarat és fülébe súgta:

– Kis madaram, eleven drágakövem, gyorsröptű hírmondóm, vidd el messze földre az én veszedelmem hírét. Mindenütt, ahol gyermekek vannak, ahol puha fészekben lakik az ártatlanság és a ragyogó szemű jóság, állj meg egy pillanatra, kopogtass be az ablakon, szólj be az ajtón és mondd el, hogy veszedelemben van Meseország. Többet ne is mondj; lengesd csak a zászlót és veled jön az én hadseregem.

Sebesszárnyú kolibrimadár nem mondatta magának ezt kétszer. Útra kelt, sebesen röpült, mint a mennybe szálló imádság és mindenütt, ahol gyermekeket látott, feléjük kiáltott:

-Talpra vitézek, veszélyben Meseország!

…Összegyűltek, mint tavaszi napon a bárányfelhő az égalján. Szőke fejecskék, barna fejecskék, fekete hajúak, pozsgás képűek, nevető és rózsás arcúak, csillogó szeműek, fitos orrúak, kövér kacsójúak, édeg gagyogású gügyük – mind útra keltek, hogy megmentsék Meseországot. Nézzétek csak, hogy tódulnak! Elől meg a zászlótartó és lelkesültek kiáltja:

– Nem igazi gyermek, ki nem védi meg Meseországot!

S amint mentek, mendegéltek, egyszerre csak megláttak a virágos mezőn egy embert, aki napsugarakat gyűjtött, bokrétába kötötte őket, aztán telehintette gyöngyharmattal és csillagfénybe mártotta.

– Mit csinálsz jó ember? – kérdezte kiváncsiak a zaszlóvivő.

– Mesének valót gyűjtök, kis vitéz. Hajnalban kelek, mivel akkor a pacsirta is segít, délben talpon vagyok, mert a napsugár sok világot látott és elmondja nekem azt, mi mesébe való. Este pedig fölkeresem a tündért és együtt fonjuk koszorúba, amit napközben gyűjtöttem. 

– Hagyd abba a munkát és jer velünk! Veszélyben van Meseország, segítsed megmenteni! 

S tudjátok mi történt? Amint a rideg valóság meglátta a sok szőke fejecskét, barna fejecskét, fekete hajú, pozsgás képű, kövér kacsójú és piros arcú babát, úgy elkezdett kacagni, hogy mentem elmúlt szívéből minden harag.

Megcsipkedte a zászlótartó kövér arcát, és odaszólt Meseország csudaszép tündérének: 

– Maradj csak meg a trónusodon, jó tündér, nem háborgatlan többé. Ezeknek itt nem való még az én rideg igazságom. Beszélj hozzájuk te a bűbájos nyelveden, építs nekik színes felhőkből égig nyúló palotákat, hadd lakjanak benne.

Szólott és intett zordképű seregének, hogy vonuljon el. Ő maga még ott maradt és meghallgatta a meséket, amiket napsugarakból, gyöngyharmatból és csillagfényből állított össze a tündér. 

Forrás: Új idők, 1897. 3. évf. 1 szám. Írta: Tárnoki Róbert

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb történetet: