Lázár Ervin: A zöld lific

Zsuzsika csöndeskén sírdogált. Mikor jön már az anyukája?

– Már megint az egereket itatod – mondta neki Murmura néni. – Micsoda egy kölök vagy te!? Legjobb lenne, ha elvinne a zöld lific, az ilyen sírós gyerekeket eszik reggelire. Ha bőgsz, szólok neki!

Jaj, a zöld lific! A zöld lificnek zöld az orra, zöld a keze, zöld kezén zöld karom, zöldek a hegyes fogai, s mint a viharos, zöld tenger, úgy lobog a zöld haja, s zöld az óriás zsákja is, amibe a Zsuzsikákat rakja.

Zsuzsika abbahagyta a sírdogálást. Jaj, de félt. Ült összeszorított szájjal. Mikor jön már az anyukája?

– Mit ülsz ott, mint egy fatuskó? – mordult rá Murmura bácsi. – Az ilyen fatuskó gyerekeket mind elviszi a konkó. Mars ki az udvarra, mert szólok a konkónak!

Jaj, a konkó! Hallod, hogy duhog? Bumm-bumm! Zuhog-buhog. A föld alatt? Vagy a padláson? Bumm-bumm, a konkó. Akkora a keze, mint egy péklapát, a lába, mint egy halászladik. Jaj, a hóna alá kap, jaj, elvisz.

Kiszaladt Zsuzsika az udvarra, sírni se mert, ülni se mert. Mikor jön már az anyukája?

– Mindig láb alatt vagy – horkantott egyet kinn az udvaron Burbura néni. – Sose hagyod az embert nyugton. De majd jön a mumus, és elvisz. Zutty, bele a fekete zsákjába, ott aztán majd lábatlankodhatsz.

Jaj, a mumus! Fekete, kerek feje van a mumusnak, szőrös mancsa, a füle hegyes. A zsákja szurokszagú. Hű, de sötét lehet a zsákjában!

Zsuzsika átszaladt a szomszéd kertbe, fölmászott a cseresznyefára. Mikor jön már az anyukája?

Kár, hogy még nem érik a cseresznye, de legalább itt nem lesz senkinek láb alatt.

Nana! Már ordít is Burbura bácsi. Micsinász ott, te! Letördeled a fám ágait! Hogy vinne el a bákász! Majd szólok a bákásznak, hogy vigyen el, az szereti az ilyen ágtördelő rosszcsontokat.

Jaj, a bákász! Fekete, loboncos. Három lába van, olyan, mint egy kutya, de mégse kutya, hanem bákász. Csattogtatja a fogát, viszi a Zsuzsikákat. Gyorsan le a fáról, gyorsan be a házba, a legbelső szobába, ott is a nagy karosszék mögé, hogy senki se lássa. Mikor jön már az anyukája?

És akkor, kipp-kopp, valaki ott motozott a szobában. Jaj, nagyon összeszorult Zsuzsika szíve. S akkor az a valaki vékony, sírós hangon megszólalt:

– Segítség!

– Ki az? – suttogta Zsuzsika.

A fotel lába mögül előóvakodott egy szurokfekete, macskaforma lény.

– Én vagyok – mondta.

– Jaj, de helyes kis cica vagy – örvendett Zsuzsika.

Ami igaz, igaz, a macskaforma lénynek helyes, kerek feje volt, bájos, hegyes fülecskéje, és nagy, szomorú szeme.

– Nem vagyok cica – mondta mélabúsan, és még mélabúsabban folytatta:

– Segítség!

Zsuzsika önkéntelenül megsimogatta a macskaforma lény selymes fejebúbját.

– Hát akkor ki vagy, és miért kiabálsz segítségért?

– Megmondhatom, ki vagyok, de ugye nem fogsz halálra rémülni tőlem?

– Tőled, te kis butus? – nevetett Zsuzsika.

A szurokfekete lény suttogóra fogta.

– Én vagyok a mumus.

– Jaj, de aranyos – örvendett Zsuzsika.

– És azért kiáltozok segítség után, hogy segíts.

– Mindenben nagyon szívesen segítek neked. Mi a baj?

– Bömböl a barátom. Bömböl bújában.

– Mi a nagy bánata?

– Gyere, majd elmondja maga.

A mumus kézen fogta Zsuzsikát, és átosontak a másik szobába. Már az ajtóból hallani lehetett a bömbölést: Böm-böm-böm.

A barna komód tetején egy zöld emberke ült, zöld volt a haja, zöld a szeme, még a kisujja körme hegye is zöld volt. Ő bömbölt nagy zöld bömböléssel, zöld szeméből zöld könnyek patakja áradt, megzöldítette Murmura néni szép, cifra szőnyegét.

– Jaj, ha ezt Murmura néni meglátja, elvitet a zöld lificcel – sóhajtott Zsuzsika.

– Még hogy a zöld lificcel!? – óbégatott a zöldhajú -, hiszen az én vagyok!

Zsuzsika boldogan összecsapta a tenyerét.

– Üdvözöllek, kedves zöld lific!

– Tényleg kedves vagyok? – kérdezte gyanakodva a zöld lific.

– De még mennyire – mondta Zsuzsika.

– Nem félsz tőlem?

– Már hogy félnék egy ilyen kedves mukitól! Sőt, akármi a bajod, nagyon szívesen segítek, ha tudok.

– Már segítettél – mondta a zöld lific, és kidörgölte a szeméből a könnyeket. – Az nekem aranyat ér, ha nem félsz tőlem. Azért bömböltem, mert velem ijesztgetik a gyerekeket. Pedig én vigasztalni szeretném őket. Hogy azt mondják az emberek a síró gyerekeknek: Na, ne itasd az egereket, mindjárt jön a zöld lific, és megvigasztal.

– Na, még ilyet! A végén még a konkóról meg a bákászról is kiderül…

– Jaj! – hallatszott ekkor egy kétségbeesett hang. – Jaj! – egy másik hang.

– Hát ezek?

– Az egyik jaj a konkó, a másik jaj a bákász.

– Jaj, de félek – szeppent meg Zsuzsika. – Mért jajgatnak?

– Félnek tőled.

– Tőlem? – álmélkodott Zsuzsika.

– Na, ugye, látjátok – mondta a mumus az asztal alá -, tudtam én, hogy Zsuzsikától nem kell félni. Gyertek csak elő.

Az asztal alól előmasírozott a konkó és a bákász. Igaz, a konkónak a szokásosnál egy kicsit nagyobb lába volt – bumm-bummozott minden lépésnél, de azért nagyon helyre legény volt. A bákászról nem is beszélve, mert az meg olyan volt, mint egy pulikölyök. Három láb ide, három láb oda. Bemutatkoztak Zsuzsikának. Ő meg táncra perdült örömében. Táncra perdült a mumus, a konkó, a bákász és a zöld lific is. Nagy volt az öröm. Mire – dömm – az ajtó. Dömm-dömm – jött Murmura néni.

– Gyorsan bújjunk el!

– Hol van már megint ez a lány – dübörgött Murmura néni -, most már aztán nincs kegyelem, elvitetem a zöld lificcel!

Még hogy a zöld lificcel! Pukkadoztak a visszafojtott nevetéstől. Még szerencse, hogy Murmura néni kiment, kitörhetett belőlük a harsogó hahota. Hihihi-hahaha! Zsuzsika boldogan magához ölelte új barátait.

– Alig várom már, hogy jöjjön az anyukám – mondta -, hogy megmutassalak neki benneteket.

Forrás: Magyar Elektronikus könyvtár

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet: