Mikes Lajos: A vasorrú bába drágakövei

Egy szép napon Sanyi manó, mikor kezében söprűjével vigan repült keresztül a réten, látta, hogy a vasorrú bába házának ajtaja tárva-nyitva van. Megállt hát és bekukucskált az ajtón.

Látta, hogy a vasorrú bába tüzet rakott konyhája sarkában, a kemencében. A tűz zúgott-búgott és amint zúgott-búgott, szikrát és hamut okádott, és a szikra és hamu mind a konyha padlójára hullt. És ez a szikra és hamu gyönyörűséges szinű volt; és amikor lehullt a vasorrú bába konyhájának a kőpadlójára, – egyik rakás a másik után, – nem aludt ki és nem hunyt el, mint a rendes szikra és hamu, hanem csillogott-ragyogott, mintha drágakő lett volna.

Sanyi manó nem győzött bámulni; de a vasorrú bábát nem látta seholsem. Lábujjhegyen besurrant hát a konyhába, a kemence közelébe, és rábámészkodott a csillogó-ragyogó hamura. Némelyik darab zsarátnok vörös volt, mint a tűz, más pedig kék, mint a láng, ismét más sárga, más meg fehér. A kemence előtt a konyha padlója telisdedteli volt csillogó-ragyogó drágakövekkel. És szakadatlanul újabb szikra meg hamu hullt ki a kemencéből a padlóra, a többi mellé.

– A vasorrú bábának semmi esetre sincs szüksége erre a sok hamura, – gondolta Sanyi manó. Azután kikapta söprűjét a hóna alól és összesöpört egy kis hamut a lába körül. Azután lehajolt, fölszedte a hamut és teletömte vele a zsebét.

– A vasorrú bába észre sem fogja venni, hogy híja van a hamujának, – szólt Sanyi manó és elsietett.

Hazasietett és miután megfőzte és megette az ebédjét, elmosogatta az edényt, és azután kirakta zsebéből a hamut az asztalra.

Hogy ragyogott! Sanyi manó soha életében nem látott még ilyen csillogást-ragyogást! Sorba rakta a hamudarabkákat és éppen meg akarta számolni, mikor kopogtak az ajtaján és belépett a bádogos.

A bádogosnak bádogkalapja volt, mind a két kezében egy-egy vödör kátrányt tartott. Mikor megpillantotta Sanyi manót, igy szólt:

– Adj Isten, szomszéd! Adj kölcsön egy szál gyertyát.

– Ha van gyertya a pohárszékemben, – szólt Sanyi manó, – szivesen kölcsönzök egy szálat.

Fölállt, bepillantott a pohárszékébe és látta, hogy éppen egy szál gyertyája van még. Gondolkozott egy kicsit, azután kölcsönadta az utolsó szál gyertyáját a bádogosnak.

A bádogos zsebre dugta a gyertyát és menni akart, mikor észrevette, – mert nagyon rövidlátó volt, – az asztalon csillogó-ragyogó drágaköveket.

Letette a két vödör kátrányt és elmeresztette a szemét.

– Ilyen szépet még sohase láttam, – mondta álmélkodva.

Azután közelebb hajolt és jobban megnézte a csillogó köveket.

– Sanyi barátom, – kérdezte, – hol szerezted ezt a sok gyönyörüséges drágakövet?

Sanyi manó erre elnevette magát.

– Pompás tréfa az egész, – szólt Sanyi manó. – Akár hiszed, szomszéd, akár nem, ez a sok drágakő nem más, mint hamu.

– No, ez képtelenség, – szólt a bádogos.

– Már pedig igy van, ha mondom, – válaszolt Sanyi manó. – Ha ilyen hamut akarsz szerezni, gyújts be egy kemencébe, úgy, hogy zúgjon-búgjon benne a tüz, és akkor okádni fogja magából az ilyen hamut. Jól tudom, hogy igy van, mert láttam a tulajdon két szememmel.

– Furcsa história, – szólt a bádogos; – de ha te mondod, elhiszem.

– El is hiheted, – szólt Sanyi manó és megajándékozta a bádogost egy drágakővel.

– Hiszen egy darab hamu csak, – mondta Sanyi manó.

A bádogos elment, Sanyi manó pedig elkezdte takaritani a konyháját. Mikor elkészült, az jutott eszébe, hogy jó volna megmosni a vasorru bába hamuját.

– Akkor majd még szebben fog csillogni-ragyogni! – gondolta magában.

Belerakta hát egy tálba a köveket és leöntötte egy korsó tiszta vizzel. De mi történt? Amint a viz ellepte a köveket, a kövek mind elolvadtak és eltüntek!

Sanyi manó szörnyen elszomorodott. Felforditotta a tálat és meresztgette a szemét. Azután beledugta az ujjait és körültapogatta. De nyoma sem volt sehol a vasorrú bába hamujának.

– Soha életemben nem ért ilyen szörnyűség! – sopánkodott a szegény Sanyi manó. Végigtapogatta az asztalt, a padlót, az egész házat, de a vasorrú bába hamujának teljesen nyoma veszett.

Leült hát Sanyi manó a tüz mellé és sirt-ritt, mert tudta, hogy a vasorrú bába most már otthon van és hogy soha többé nem csenhet el egy szemernyit se csillogó-ragyogó hamujából.

Miután jól kisirta magát, egyszerre csak eszébe jutott neki, hogy a bádogosnak adott a hamuból ajándékba. Elszaladt hát a fészerhez, ahol a bádogos lakott.

A bádogos éppen a bádogkalapját foltozgatta, mert a kalap lyukas volt. Amikor megpillantotta Sanyi manót, igy szólt:

– Vigyázz, meg ne zavarj a munkámban, mert ez komoly dolog!

De Sanyi manó nem törődött a figyelmeztetéssel.

– Jaj, szomszéd, – sopánkodott, – odavan az egész gyönyörüséges hamum. Eljöttem hát hozzád, hogy add vissza azt a darab hamut, amit kölcsön adtam neked, mert tovább nem nélkülözhetem.

– Sanyi barátom, – szólt a bádogos, – a fájdalmad feledékennyé tett. Mert hiszen te egy szál gyertyát adtál kölcsön nekem, a hamut pedig ajándékba adtad.

– No, de ilyet! – kiáltott Sanyi manó dühösen. – Micsoda ostoba beszéd ez? Az egész világ tudja, hogy egy szál gyertyát adtam ajándékba neked, a hamudarabot pedig kölcsön adtam.

A bádogos erre elnevette magát; és nevetett, ugy nevetett, mintha sohasem akarta volna abbahagyni.

– Ejnye, szomszéd, – szólt végül, – akkor nagyon rossz üzletet csináltál! Mert a gyertyádért visszaadhattam volna neked egy másik szál gyertyát, ellenben azt a csodálatos követ soha többé nem adhatom vissza. Hallgass csak végig! Mikor haza felé ballagtam a réten, megeredt az eső. Megálltam hát egy bokor tövében és belenyultam a zsebembe, hogy lássam, megvan-e még a hamum, amit tőled kaptam; de alig értem hozzá a hamuhoz a nedves kezemmel, a hamu elolvadt és egy csepp esővé vált.

Sanyi manó, mikor ezt hallotta, nagyon elszomorodott.

– Jaj, jaj! – sopánkodott. – Most már egy szemernyi hamum sincsen!

De a bádogos tovább folytatta a munkáját és igy szólt:

– Ne felejtsd el, szomszéd, hogy ha ilyen hamut akarsz, csak nagy tüzet kell raknod a kemencébe, hogy zúgjon-búgjon benne a tüz. Tudod, hogy ezt kell tenned, mert láttad a tulajdon két szemeddel.

Sanyi manó erre a beszédre egy szót sem felelt, mert megint nagy haragra lobbant; és sebbel-lobbal hazaröpült.

Lefeküdt és aludt az egész hosszú éjszakán, de mikor reggel felébredt, megint csak a vasorrú bába hamujára gondolt és igy szólt magában:

– Elmegyek és megnézem, nem szerezhetnék-e még egy kis hamut.

Kiment a konyhájába, hogy előbb elkészítse a reggelijét és nagy csodálkozására azt látta, hogy a konyhájában be volt már gyújtva, és a tüz úgy zúgott-búgott a kályhában, mintha kemencébe raktak volna tüzet.

– Szent Isten! – kiáltott Sanyi manó. – Ugyan ki rakott tüzet a konyhámban? Ekkora tüzre nincs szükségem, hogy megfőzzem a reggelimet!

Azután körülnézett a konyhában és mit látott? Azt látta, hogy a kémény padkáján egy barna kis emberke ül, akinek fehér a szakála és piros a sapkája, és aki hátratámaszkodva, nyitott szájjal horkol.

– Hát te ki vagy!? – kiáltott Sanyi manó, torkaszakadtából. – Hej, szomszéd, ébredj! – és megcsippentette a kis emberke orrát és meghúzta a szakállát.

De a kis emberke csak félig nyitotta ki a szemét és nagyon álmosan igy szólt:

– Rakj szenet a tüzre, sok szenet, mert fázom.

Azután megint elaludt.

Sanyi manó borzasztó haragra lobbant.

– Hej, szomszéd, – kiáltott rá a kis emberkére, – ideje, hogy fölébredj és elhordd magad a konyhámból. Hiszen elhasználtad már úgyszólván minden szenemet a ládámból!

És vállon ragadta a kis emberkét és alaposan megrázta.

De a kis emberke csak félig nyitotta ki a szemét és álmosan igy szólt:

– Akkor kerits hát máshonnan szenet, ennyi az egész.

És megint elaludt.

Sanyi manó majd kiugrott a bőréből haragjában; de nem tudta, hogyan szabaduljon a kis emberkétől; megfőzte hát a reggeli levesét, és átöntötte egy tálba.

És mikor már megehette volna a levest, a kis emberke fölébredt.

– Ezt már szeretem, – szólt; – kész a reggelim!

És felkapta a tálat és kiitta belőle a levest, úgyhogy a szegény Sanyi manónak egy csepp levese sem maradt reggelire.

Sanyi manó erre sirva fakadt.

– Szeretném tudni, mi a bűnöm, – szólt keservesen, – hogy ilyen szörnyű, barna kis emberke szabadul be a konyhámba, aki eltüzeli a szenemet, megeszi a levesemet és alszik és hortyog egész nap a kéményem padkáján?!

– Erre a kérdésre könnyű megfelelni, – szólt a barna kis emberke, miközben letette a leveses tálat az asztalra. – Ide figyelj, Sanyi barátom, és tudd meg, hogy én hamutörpe vagyok. Ha azt akarod, hogy egy hamutörpe éljen a házadban, rakd tele a zsebedet a vasorrú bába hamujával és vidd haza és otthon öntsd le vizzel a hamut. Mert amely percben víz éri a vasorrú bába hamuját, a hamu elolvad és azon nyomban fölébred az álmából egy hamutörpe.

Sanyi manó erre a beszédre keservesen sírva fakadt és könnyei végigcsordultak mind a két arcocskáján.

– Szörnyűség! – sopánkodott. – Én bizony sohse akartam, hogy egy hamutörpe éljen a házamban!

– Dehogynem akartad, – szólt a hamutörpe, – hiszen máskülönben nem loptad volna el a vasorrú bába hamuját és nem öntötted volna le vízzel. De a tűz már-már kialszik és én fázom, keríts hát gyorsan szenet valahonnan!

– A szén elfogyott, – szólt Sanyi manó, – csak egy darabka van még belőle.

– Eredj hát és vásárolj szenet, – szólt a hamutörpe, – mert tudd meg, Sanyi barátom, hogy a hamutörpének naphosszat kályha mellett kell ülnie és melegednie kell. Mert ha megfázik, elolvad; és ha elolvad, akkor elkezd szétterjedni és elborít mindent és amihez hozzáér, az rögtön hamuvá válik!

– Ez több a soknál! – kiáltott Sanyi manó keservesen és zokogni kezdett.

De a hamutörpe dideregni kezdett és amint hamvadozott a tüz, a hamutörpe egyre jobban didergett és egyre közelebb húzódott a tüzhöz. És nemsokára igy szólt:

– Mindjárt elkezdek olvadni!

Sanyi manó erre megijedt és hamar rádobta a tüzre az utolsó darab szenét is. Azután rohant a szeneshez és szenet vásárolt. A szenes kunyhója jó messze volt és a szén jó nehéz volt, úgyhogy Sanyi manó későn érkezett haza, bár nagyon iparkodott.

A hamutörpe ébren volt és nagyon haragudott.

– Gyere csak, Sanyi barátom, – kiáltott rá, – sokáig elmaradtál és én már nagyon éhes vagyok. Eltüzeltem időközben a fapadodat is, mert különben a tüz kialudt volna, én pedig elolvadtam volna.

– Szent Isten! – kiáltott Sanyi manó. – Csak nem tüzelted el gyönyörü szép fapadomat igazán?

És kicsordultak a könyei és lepotyogtak arcáról a konyha kőpadlójára.

– De bizony eltüzeltem, – szólt a hamutörpe; – de ez semmiség ahhoz képest, Sanyi barátom, amit akkor csinálok, ha nem adsz bőven ennivalót és nem csinálsz jó meleg tüzet!

És bólintgatott a fejével és rázogatta a szakálát és közelebb huzódott a tüzhöz.

– Jaj, jaj! – kiáltott Sanyi manó. – Miért is gabalyodtam össze a vasorrú bábával! Óh, bár soha ne álltam volna meg az ajtajában! Nem teszem soha többé!

– Ez mind nagyon szép, – szólt a hamutörpe; – de most ebédelni akarok! És ne felejtsd el, hogy sok ennivaló legyen, mert énnekem addig kell ennem, amíg torkig nem telek!

Sanyi manó erre megfőzte hát az ebédet és a hamutörpe hozzálátott; evett, evett és amikorra annyit evett, hogy torkig telt, egy falat nem sok, annyi sem maradt az ebédből Sanyi manó számára.

De a hamutörpe ezzel egy csöppet sem törődött, hanem nyomban elaludt és hortyogni kezdett. És hortyogott egészen a vacsora idejéig, amikor megint fölébredt.

– Ejnye, Sanyi barátom, – szólt, – hát nincs még készen a vacsorám? Siess és gyújts gyertyát, mert olyan sötét van, hogy semmit sem látok!

Sanyi manónak eszébe jutott, hogy a gyertya a tartóban tövig égett már; odaszaladt hát a pohárszékhez egy szál gyertyáért, de, jaj! a pohárszékben nem volt gyertya, mert az utolsó szál gyertyáját odaadta a bádogosnak.

Így szólt hát:

– Elszaladok a bádogoshoz egy szál gyertyáért.

– Nem, nem, – szólt a hamutörpe, – előbb főzd meg a vacsorámat, mert éhes vagyok és nem várhatok addig, amíg visszatérsz!

Sanyi manó erre fogta az üstöt és megtöltötte vizzel. Aztán rá akarta tenni a tüzre, de a sötétben megbotlott és az üst ráfordult a tüzre Sanyi manó kezéből.

És a vÍz elboritotta a tüzet és a tűz elkezdett sustorogni és sustorgott-sistergett egy darabig, azután kialudt.

– Szent Isten! – kiáltott a hamutörpe. – Szörnyűség! Végem van!

Mert ha a hamutörpe a sötétben olvad el, éppen akkor van vége, mikor a tűz kialszik, és úgy van vége, hogy nem árthat senkinek a világon.

– Szi! Szi! – kiáltott a hamutörpe és végigröpült a konyhaasztal fölött szikra alakjában, de mielőtt lejutott volna a földre, túl az asztalon, elenyészett.
De Sanyi manó mindezt csak jóval később tudta meg, mert amikor az üstöt beleforditotta a tűzbe, elszaladt hazulról és szaladt, ahogy csak tudott, a bádogoshoz, hogy egy szál gyertyát kérjen tőle.

Forrás: Magyar Elektronikus könyvtár

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet: