Manó országban

No, édes gyerekeim, most én mesélek nektek. – De hogy is kezdjem? Igaz! – Így. – Volt egyszer – egyszer volt – egyszer egy az egy. – No lám, zavaromban már számolni is kezdek. – Szó se róla, hiszen aki számolni tud, az nagyon szép és dicséretes dolog, de nekem a szép hosszú mesék mégiscsak jobban tetszenek. Ugye nektek is? De vajon mit meséljek? Igen-igen, már tudom – majd azt mesélem el, hogy mit köszöntem meg a jó Istennek. 

Aznap egész napon át kis gyermekekkel játszottam és majdnem folyton rosszul jártam. Ha fogócskát játszottunk, noha háromszor olyan hosszú a lábam, mint ők egészben, mégis mindig elfogtak s ha bujócskát játszottunk, akárhogy is elrejtőztem, megtaláltak, felfedeztek. Igaz, ez nem volt valami nagy virtus, mert a kisebb hamar meglátja a nagyobbat. de a nagy sokkal nehezebben a picikét. Ezt különben minden kis leányka tudja, mert különben, ha új babája van és vendég jön, magát mutatná be, de mert tudja, hogy a vendég úgyis látja, hát gyorsan bemutatja a babáját, mert az kisebb nálánál és azt akarja, hogy a babájában gyönyörködjön. 

No, de hogy folytassam, annyira játszottunk. hogy majdnem elfeledkeztünk az uzsonnáról, – úgy, hogy mire hazaértünk, az uzsonnákat már meg kellett vacsorálnunk. Nemsokára leszállt az est, a gyermekeket hazavitték aludni s azért vitték, mert többen nem akartak még lefeküdni és magamra maradtam. Engem senkisem küldött aludni, én magamtól is mentem, s miután előbb a jó Istennek ajánlottam lelkemet s megkértem, hogy őrködjön felettem, elaludtam. De valószínűleg az egész napi hancúrozás (vagy talán mert katonásdit játszottunk, a labdák voltak az ágyúgolyók és a napernyők a repülőgépek), nyugtalanul aludtam, mert egyszer úgy éreztem, hogy két erős kisfiú megragadott, s beledúg egy óriási mozsárágyúba. Még segítséget sem bírtam kiáltani, mert erős ütést kaptam a talpaimra s már repültem. Hogy meddig repültem, azt nem tudom, de azt tudom, hogy egy ezüst tó partára értem, ahol lábbal estem le, úgy hogy semmi bajom sem történt és én rögtön továbbmentem. Képzelhetitek, hogy mennyire örültem, hogy nem a tóba estem, talán abban el is merültem volna s rögtön arra gondoltam, hogy bizonyára azért menekültem meg, mert imádkoztam.
No hát, mondhatom, olyan csodás vidéket még nem láttam, mint ahol én most voltam.
Először a hegyek tűntek fel, mert ahány szín csak egy nagy festékdobozban van, annyi sznű hegy volt itten. A legvilágosabb fehértől a legsötétebb feketéig, aztán kék, zöld, piros, lila, sárga, krémszín, a legtarkább színekig. És én csak ámultam-bámultam. Csak nagy időre tértem magamhoz s akkor láttam, hogy végesvégig a hegyek tövében, ugyanolyan színű kis kagylóházikók vannak, ám egyiken sem volt ablak vagy kapu. Csak amolyan nyílások, mint a félig nyitott kagylópáron. Ez nagyon tetszett nekem, a kapun nem kell csengetni, az ajtón nem kell kopogni, még arra sem kell várni, hogy betessékeljenek, itt csak bebújunk és bent vagyunk. 
Mikor közel mentem, akkor láttam, milyen szép csipkézett bejáratuk van s azon bámultam legjobban, hogy picinek néztem, s mégis könnyen befértem, még meg sem kellett hajolnom. 

S mikor betoppantam, egy óriási fehér barlangra akadtam, amibe az összes hegyek házikói nyíltak. Elnevettem magam, száz meg száz kis asztalkát láttam, mögöttük gyöngyház-szék s minden széken egy nagyszakálló manó ült és arany irkákba ezüst palavesszőkkel buzgón irkáltak nagy ákom-bákom betűket. Azt hittem, iskolába kerültem, csak kissé nagyon fényesnek tetszett alabástromfehér falával és nagy ragyogásával, egy hatalmas brilliánskő szórta a világosságot. De azért is nevettem, mert ő is nevettek, mikor beléptem s egész bátran odamentem az egyik asztalhoz s megkérdeztem az ott görnyedő szakállas manót, hogy mit ír. 
Mosolyogva az irkára mutatott, hogy olvassam. Olyan volt ez az irka, mint a kétfilléres irka, magyar vonalzással s mégis furcsa volt, minden sor kezdetén más és más gyerekfej látszott. Olvasni kezdem, csupa jó, jó, jó, jó. Többször mint ötszázszor. Ezen megütköztem és mindjárt megkérdeztem, hogy talán iskolába jár és ez a büntetési feladat? 
Erre úgy felnevetett, hogy alig bírta kimondani, hogy dehogy!
– Én, – folytatta, – ellenőrzöm a jó gyerekeket, – a szomszédom a rosszakat, a harmadik a torkosokat, a negyedik az árulkodókat, az ötödik a kérőket …

Itt már közbeszóltam, hogy mit ért ő a kérők alatt? Azokat, szólt, akik jól tudják, hogy úgyis kapnak, mégis kérnek. Ezen meghökkentem. Én annyi gyermeket ismerek, akik, mikor az anyuska feléjük nyújtja az első falatot, mégis kérnek, és még le sem nyelték s újból kérnek, s bizony megijedtem, hogy ilyen ártatlan gyermek rossz minősítést kapjon. Hát ez vétek? kérdeztem szerényen. Nem! szólt, csak csúnya, olyan, mint a szeleburdiság!
– Hát ti mindent megfigyeltek?
– Bizony, mi minden gyermeknek a cselekvését ellenőrizzük, hogy mennyi jót és mennyi rosszat tett otthon és az iskolában; azt is, mennyi örömet vagy bánatot okozott édes szüleinek. 
– Az lehetetlen! – kiáltottam fel, – hiszen az édes szülők annyira óvják és féltik őket, hogy ti közel sem jöhettek s zárt ajtónál nem is láthatjátok. 

Úgy látszik, hangos vitánkra a többi szakállas manókák is figyelmesek lettek, egyszerre vagy ezren álltak körülöttünk, a gyöngyház-széküket is magukkal hozták. Sokan ültek, mások a székükön álltak, csodás szép képet alkotva. De azon bámultam legjobban, hogy egymást nem is lökdösték, pedig hányszor láttam a gyermekeket az iskolából kijövet, noha elég széles volt a járda, mégis lökdösték egymást. Most már ők is beleelegyedtek a beszédünkbe. Így tudtam meg, hogy azokat is beírják, hogy nyafgálva, vagy vontatottan beszél. Volt egy nebántsvirág-jegyzésünk is, ezt azokra értették, akikre ha csak rájuk néznek, vagy kissé megérintik, már úgy visítanak, mintha a bőrüket nyúznák. Igaz! Majd elfelejtettem. Egyiknél egy óriási harapófogót láttam. S mikor megkérdeztem, hogy ez mire való, valamennyien felnevettek, hogy nem tudom. 

– Hát még azt sem tudja? – szólt az egyik – hogy olyan gyermekek is vannak, akik, hogyha anyuskával vannak, annyit csacsognak, okoskodnak, hogy sok is, de amint egy vendég jön, olyan hallgatagok lesznek, hogy még egy árva szót sem lehet tőlük kicsalni. Ilyenkor ezt a harapófogót használjuk.

– De ettől még jobban rémüldöznek, – szóltam. 

– Oh, dehogy! – monddták, – a gyermekek előtt oly picire összezsugorítjuk, hogy belefér egy csokoládésrúdba, kuglerbe, de még egy kis cukorkába is Igaz, így gyöngébb a hatása a harapófogónak, de egy pár szót néha-néha mégis kiránt. Szépen megköszöntem a felvilágosítást. 

– Ám még valamit kérdeznék, – folytattam. 
– Mit? 
– Hogy azok a színes hegyek mit jelképeznek? – Erre azt felelték, hogy annyi színű gyermek van a világon. Nagyot néztem. Azt tudom, hogy vannak néger gyermekek és sok más színű gyermek is, de lila, kék, vagy tarka szín gyereket nem láttam. 
– Mit? – szóltak, – maga nem látott tarka gyermeket? 
– Nem! 
– Nem-e? Hát mikor tizszer mossák naponta a kezét, arcát s ugyanannyiszor öltöztetik, és mégis úgy bepiszkítja, maszatolja magát, mintha évszámra nem bajlódtak volna velük, és csak az anyuskájukat hozzák szégyenbe hanyagságukkal, rendetlenségükkel. Azt a tarka hegyet különben mi Pendel-hegynek is nevezzük. És hogy kék és lila hegyünk is van, szólt egy másik, az azért van, mert búcsúkor mézeskalácsos okulárét veszünk s azon át nézzük a gyerekeket s ilyenkor sötétzöld és narancssárga gyereket is látunk.
– Vagy úgy? Így már én is láttam. De mi az? Egyszerre csak zajt hallok. Újabb csapatok jöttek. Ezeknek a manóknak bátor, elszánt arcuk volt. Messziről jöhettek, mert mindenféle harci szerszámot és különleges felszereléseket hoztak magukkal. Ám azért ezek is mosolyogtak rám. Én meg vígan dörögtem feléjük:
– Szervusztok! Hát ti kik és mik vagytok?
Erre egyenként előléptek és bemutatták magukat, így:

Énnálam a vassorrú bába van megkötve
Én az emberevőt láncra verve tartom
Én a rossz boszorkányt megagyabugyálom
Én vagyok a vadember kerékbe törője
Én a gyermekeknek óvója, védője
Én meg kitalálom, mi a gyermekek vágya
S szülőket kísérek a játékvásárra. 
Én érzem, ha szülők haragba gurulnak.

Könny ült a szemembe, úgy meghatottak engem. Én is a gyermeket, mint ők, úgy szeretem. S mondjátok, kérdeztem, itt nincsenek tündérek? És jó angyalkák? Ezek merre, s hol időznek? 

– Hiszen ők a hírhozóink, szólalt meg az egyik, s ott ahol a gyermekzaj hallik vagy ahol zeng a dal, az ének, vagy ott, ahol szívvel könnyeznek, ott meglesik, mit művel a jó vagy rossz gyermek. 
Csak az árvákról nem tudunk semmit, mert ott ők maguk cselekszenek. (Hiszen úgyis velük alusznak, náluk pihennek.) Ilyenkép megtudjuk, hogy ki mit érdemel, s mint láttad, feljegyezzük igaz szeretettel s ünnep, emléknapra rendbe számon tartjuk, hogy jövőjük mellé sok más jókat adjunk. 

– Csodálatos, – szóltam, – én még sose láttam angyalt, vagy jó tündért. 

– Hja, – szólalt meg egy másik, – azokat nem is láthatod, mert elrejtőznek vagy egy bánatos anyus sóhajtásába, vagy egy jó gyermek könyörgésébe, de onnan nemcsak mihozzánk, de sokkal feljebb is szállnak. 

Ez igazán gyönyörú! Én ezt nem is tudtam, szóltam meghatott örömmel, és ha innen haza kerülök, minden édes szülőnek megmondom, hogy többé ne bajódjanak a gyermekükkel, és azt is megmondom, nem az övék az áldás a szerető munkájukért, mert az mind ti, a tündérek és angyalok érdeme.

Jaj, mit mondtam! A sok szakállas manó mind egyszerre megremegett s fájós zokogással felkiáltottak: 

– Te félreértettél! – S egyik előlépett és sírva folytatta:
– Ne érts félre minket, mi a gyermekeket nagyon szeretjük, de az a sok gyermek nem a mi gyermekünk, miként a jó szülők, mi nem szerethetünk.

Riadtan felébredtem, a látományom szertefoszlott, az égen hajnali pír ömlött végig s felnézve, egy tépett szivárvány foszlányait láttam. Önkéntelenül összekulcsoltam kezeim és megköszöntem a jó Istennek, hogy drága édes anyuskám van s én hálatelt szívvel csókolhatom kezeit azért a sok szívremegésért, lelki aggódásért, amit neki, mint gyermek okoztam és a rajtam nyugvó jóságos szeméért, amellyel életutamat kísérte…

Én azért köszöntem ezt meg a jó Istennek, mert az álmomban látott szakállas manók utolsó szavaiból megértettem, hogy az anyai szívnél jobban még a tündérek, angyalok sem tudnak bennünket szeretni. 

Forrás:Pesti Napló, 1915. június, 170. szám. Arcanum. Írta: Dormánn Károly

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet: