Tündérszép Ilona

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, annak meghalt az apja, anyja, nem volt senkije, de senkije a világon. Mit csináljon? Eladta, ami kevés maradt rá, kapott érte száz forintot, avval elindult világgá. 

Ment mendegélt egész nap, egész éjjel nem talált senkit. Másnap reggel egyszerre csak elejbe került egy öreg, öreg ember. Kérdi tőle:

– Hova mész, édes fiam?
– Megyek öregapám világgá, szerencsét próbálni. 
– No, édes fiam, azt mondja neki az öreg ember, még soha se mondta nekem senki, hogy öregapám, te vagy az első. De meg is hálálom. Nemsokára érsz egy várost, abban éppen most van vásár. Menj oda, aztán majd látsz egy embert, az egy ronda, girhes-görhes csikót árul, azt vedd meg, de ne alkudj ám, hanem add meg érte, amit kérnek.

Jól van, megy a legény tovább, odaér a városba, aztán a vásárban csakugyan ott egy ember egy ronda, girhes-görhes csikóval. Kínálgatta erősen, de senkinek se kellett. Odamegy hozzá a legény, kérdezi:

– Hogy ez a csikó?
– Ennek az ára bizony száz forint, egy krajcárral sem adom alább.

Eszébe jutott a legénynek, mit mondott az öreg ember, nem alkudott, hanem megvette a csikót és vezeti ki a városból.

Városon kivül egyszerre csak összeesett a csikó. A legény ráncigálta, emelgette, szólongatta, de a csikó csak nem akart fölkelni. Szörnyen bánta a legény, hogy tudta ezt a ronda csikót megvenni, csak nem viheti a hátán! Most oda a száz forintja, se pénz, se posztó,és elfakadt keservesen sírva. Mikor már jól kisírta magát, otthagyta a csikót és továbbment. Megy egy darabig, eszébe jut:

– Ej, mégsem hagyhatom azt a szegény párát, megetetem, megitatom, talán akkor mégis erőre kap. 
Avval visszafordult. Szedett egy jó nyaláb füvet, odavitte a csikónak, aztán volt ott nem messze egy forrás, onnan a kalapjából vizet vitt neki, megetette, megitatta. Mikor ez megvolt, a csikó egyszerre csak fölugrott, megrázkódott s abban a szempillantásban olyan gyönyörű paripa lett ott helyette, hogy széles e világon se volt párja. A legény azt se tudta, hova legyen a nagy csodálkozástól, de nem sokáig csodálkozhatott, mert a ló megszólította:

– Édes gazdám, úlj föl rám. Eddig te vesződtél velem, most majd én vesződom te veled. 

Akkor látta csak a legény, hogy ez táltos. Fölült rá s a ló megkérdezte:

– Hogyan menjünk édes gazdám, úgy-e, mint a szél, vagy mint a gondolat?
– Csak úgy édes lovam, hogy se te benned, se én bennem kár ne essék. 

Mentek is aztán úgy, mint a forgószél, utoljára odaértek a királyi kastélyba. A király már messziről nézte, milyen híres vitéz jön itt hozzája s mikor a legény odaért, megkérdezte tőle:

– Mi járatban vagy, édes fiam?
– Én bizony, királyi fölséged, magamnak szolgálatot, a lovamnak jó helyet keresek. 
– No, azt mondja a király, nem bánom, téged megfogadlak magam mellé, a lovadat pedig bekötjük az istállóba a parádés lovak közé.
Jól van, ott maradt a legény. A király nagyon megszerette, mindig nagyobb meg nagyobb hivatalt adott neki, utoljára annyira, hogy már el se igen lehetett nála nélkül. 
Hanem annak a királynak volt két minisztere, azok szörnyen irigykedtek a legényre és szerették volna egy kanál vízbe fojtani. Mindig árulkodtak rá, de hiába, mert akármit tettek, mindig kisült a legénynak az igaza.
Egyszer fölmentek a királyhoz és azt mondták neki:

– Az a jött-ment legény azzal dicsekedett, hogy a világ szélén, a Márványországban van egy aranykastély, abban lakik a Tündérszép Ilona, azt ő meg tudná magának szerezni feleségnek. A király mindjárt hivatta a legényt.

– Miért nem szóltál nekem még róla, hogy Tündérszép Ilonát meg tudnád szerezni feleségnek?
– Hogyan szólhattam volna róla királyi felségednek, amikor eddig még hírét sem hallottam?
– No, azt mondja a király, ha azt a leányt el nem hozod, ott lesz a fejed, ahol a sarkad. De ha elhozod, nekem nincs se fiam, se lányom, téged fogadlak fiamnak és megkapod fele királyságomat. 

Jaj, de búsult szegény legény! Hogyan szerezze meg Tündérszép Ilonát feleségnek? Akkorát sóhajtott, hogy sóhajtásával a szélmalmot is elhajtotta volna. Vége az ifjú életének!

Utoljára lement az istállóba, és elfakadt keservesen sírva. Amint ott sír, sírdogál, egyszerre csak megszólal a ló:

– Mit sírsz úgy, mit rísz úgy, édes gazdám?
– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor a király ezt meg ezt mondta.
– No, az még nem olyan nagy baj, azt mondta a ló, talán majd meg tudjuk szerezni. Ülj föl rám, aztán menjünk. 

Fölült a legény, aztán mentek, mentek sebesebben, mint a forgószél, mentek kilenc nap meg kilenc éjjel, utoljára elértek a világ végére, a Márványországba, a Márványország kellő közepén az aranykastélyhoz. Ott megálltak. Nagyot nézett a legény, mert annak a kastélynak olyan magas fala volt, hogy egész az égig fölért, kapu pedig akkora se volt rajta, mint a kisujjam.  

Hogy kerülhet ide be? Csakhogy azért volt ott a táltos ló. Azt mondta:

– Édes gazdám, szállj le rólam mert így be nem jutunk soha sem. 
Leszállt a legény, a ló pedig megrázkódott, nagy sasmadár lett belőle és azt mondta: 
– Ülj föl most már megint, majd beröpülök veled a kastély kellő közepébe. Ott szállj le rólam, azután menj be bátran, mert most a tündérek mind alusznak. Majd odaérsz a legszebb szobába, ott fekszik mély álomban Tündérszép Ilona. Ha megláttad, rá ne nézz többet, hanem kapd föl hirtelen, azután behunyt szemmel hozd ki hozzám az udvarra. A többi az én dolgom. 

Jól van, felült a legény, a ló pedig sas képében fölemelkedett a levegőbe, röpült fel egész az égboltozatig, onnan aztán leereszkedett az aranykastély kellő közepébe. A legény leszállt róla és ment be egyenesen a szobákba. Mindenfelé aludtak a cselédek, nem vették észre. Utoljára odaért egy szobába, az tele volt csupa arannyal, gyémánttal, ott feküdt aranyos gyémántos nyoszolyában Tündérszép Ilona.
A legény ránézett, el akarta a szemét fordítani, hogy ne lássa többet, de nem bírta. Nézte, nézte s nem tudott betelni a nézésével. Olyan szép volt, hogy szebbet a világon még gondolni sem lehet. Csak állt ott, állt ott, egyszerre fölébredt Tündérszép Ilona, elsikította magát s a nagy sikításra berohantak a cselédek mind, vasra verték a legényt és becsukták a legsötétebb tömlőcbe, hogy majd másnap kivégzik a világból. Volt a legény bajban. Nincs se Tündérszép Ilona, meg az életének is vége. Sírt keservesen egész nap, siratta a fiatal életét. 
Éjszaka egyszerre csak megzörrent a tömlőcajtó, a lakat lepottyant róla s ott volt előtte a táltos ló. 
– Édes gazdám, azt mondta, miért nem fogadtál szót? Most már régen túl volnánk hegyen, völgyön, Tündérszép Ilonával. No de azért még megszabadulhatsz, Tündérszép Ilonát is megkaphatod, ha a szavamra hallgatsz. Innen most kiszabadítlak, kiviszlek a tündérek kertjébe. Holnap reggel ott sétál majd Tündérszép Ilona, én leszek egy rózsabokor, te meg bújj mögéje. Majd odajön, rám hajol, hogy rózsát tépjen. Akkor hirtelen sas leszek s Tündérszép Ilona ott lesz a hátamon. Mikor ezt látod, ugorj föl te is, fogd be a száját, hogy ne sikíthasson, én pedig kiröpülök veletek az arany kastélyból. Ha kint leszünk, nincs a tündéreknek többet hatalmuk rajtunk. 

Jól van, kivitte a ló a kertbe, ott megrázkódott s gyönyörű rózsabokor lett belőle, a legény pedig mögéje bújt. Másnap reggel csakugyan arra sétált Tündérszép Ilona. Meglátja a rózsabokrot, azt mondja:

– Ejnye, micsoda gyönyörű rózsák nyílnak ezen a bokron, még ilyeneket sohasem láttam. Azzal ráhajolt, hogy szakítson egyet.  

Alighogy ráhajolt, nem rózsabokor volt ottan, hanem egy nagy sas s a tündérkirálynő ott ült fönn a hátán. A legény is egyszeriben a sason termett, befogta Tündérszép Ilonának a száját és röpültek fölfelé. Röpültek, röpültek, utoljára kiértek az aranykastélyból, Márványországból s a sas leszállt velük a földre. Itt a legény azt mondta Tündérszép Ilonának:

– Nem haragszol rám, hogy érted jöttem?
– Dehogy haragszom, tudtam, hogy értem jössz, már régen vártalak. Te az enyém, én a tiéd, ásó-kapa se válasszon el bennünket egymástól.

A sas pedig megrázkódott, megint táltos ló lett belőle és tovább nyargaltak. Mikor tovább nyargaltak, egyszerre csak meglát a legény az úton egy rozsdás kardot, tele volt csupa vérrel. Kérdi:

– Micsoda egy kard ez, hogy erről csak úgy csorog a vér? Fölvegyem-e édes lovam?
– Csak vedd föl édes gazdám, mert ez olyan kard, hogyha egyszer megsuhintod a levegőben, minden ellenséget levágsz vele. 

A legény fölvette, aztán tovább nyargaltak. Nyargalnak, nyargalnak, egyszerre csak meglát a legény egy száraz botot, amiből szép zöld levél fakadt. Kérdi:

– Micsoda ez a bot, édes lovam? Egészen száraz, mégis zöld levél fakad ki rajta. Fölvegyem-e?
– Vedd csak föl, édes gazdám, mert ez olyam bot, hogyha egyet suhintasz vele, minden halott föltámad tőle. 

A legény fölvette, aztán tovább nyargaltak. Nyargalnak, nyargalnak, utoljára odaérnek a király országába. Hát, mikor odaérnek, mit látnak? Nagy háború volt, az ellenség rajta ütött a királyon, minden emberét levágta, csak éppen a király maradt meg. Alighogy a legény ezt meglátta, megsuhintotta a kardját s abban a szempillantásban ott hevert az ellenség holtan a földön, mint a szénarendek, mikor lekaszálták. Aztán odament a királyhoz és azt mondta neki:

– Királyi fölséged, meghoztam a Tündérszép Ilonát. 

Nagyot sóhajtott a király s azt mondta:

– Mi haszna hoztad meg, mikor az ellenség az egész népemet elpusztította? 

A legény nem szólt semmit, hanem csak suhintott egyet a botjával s egyszerre föltámadt a király minden katonája. Csak éppen a két minisztere nem támadt föl. 
Hej, de megörült a király! Megölelte, megcsókolta a legényt, mindjárt fiának fogadta s neki adta a fele királyságát. Tündérszép Ilonának is úgy örült, hogy azt se tudta örömében, mit csináljon. Különb menyet széles e világon sehol se találhatott volna. 

Aztán megtartották a nagy lakodalmat. Odajött, boldog, boldogtalan, ettek, ittak, mulattak. A fiatal király pedig boldogan élt a szép feleségével s ha meg nem haltak, talán még most is élnek

Forrás: Budapesti Napló, 1899. január, 15. szám, Arcanum

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb történetet: