A barna pók
A Barna Pókot senki se szerette és ő se szeretett senkit. Így hát egészen könnyen tehette azt, hogy magányosan élt a nagy tölgyfa mélyedésében, anélkül, hogy barátságot kötött volna a madarakkal, melyek feje fölött fészkeltek vagy az erdei manókkal, akik alatta laktak a gyökerek között.
Kivéve azt az egyet, amit a természet és az önfenntartási ösztön parancsolt neki, hogy legyeket fogdosson a hálójában, sohase tett semmi kétszínű vagy alattomos dolgot. És ha röviden vagy mogorván felelt is a hozzá intézett kérdésekre, nem tett maró megjegyzéseket másokra és nem bántott senkit. Csak barátságot nem akart kötni senkivel és beszélgetni nem akart másokkal. Magának való, egyedülélő állat volt és mindig elbújt, ha valami vagy valaki közeledett a fa felé.
Több békés hónapot töltött el így az öreg fában, de végre az erdei manókat érdekelni kezdte ez a magányos pók s e perctől fogva oda volt szegénynek a nyugalma.
A Barna Pók szokása volt minden napszállta után a lgszélső ág szélére kiszaladni és itt kibocsátván egy szálat a testéből, ennek segítségével leereszkedett a földre. Itt olyan gyorsan mászott tova a moszat között, hogy mire a manók odanéztek, azt kellett hinniük, a föld nyelte el. És ezt mindennap megcselekedte.
Nem is lett volna baj belőle, ha egyik manó nem kiváncsiskodik s meg nem szólítja őt:
– Jó estét Barna Pók! Nem gondolod, hogy ma túl hideg van kimenni?
– Nem gondoltam rá – felelte a Pók, akit bántott, hogy így megállítják.
– Messzire mégy? – kérdezte egy másik.
– Attól függ, – mormogta a Barna Pók – attól függ….
– Mitől? – kérdezte a legkisebbik manó.
– Attól, hogy milyen sokáig tartasz fel a céltalan fecsegéseddel – felelte a Barna Pók haragosan. – Jó éjszakát! – tette aztán hozzá és elsietett.
– Mily goromba! – kiáltott fel a manó. – Utálatos vén jószág!
– Tréfáljuk meg – szólt egy másik. – De hogyan?
Összedugták a fejüket és gondolkodtak, de nem bírtak semmi életrevaló eszmére találni. De egyszerre az egyik manó homlokára ütött, tapsolt s szólt:
– Megvan! Kigondoltam az egészet! Kitűnő eszme! Kitűnő eszme! Hisz mindig tudtam, hogy egymagamnak több eszem van, mint mindnyájatoknak összevéve s ez csak egy újabb bizonyítéka! Hallgassatok ide!
Az apró fejecskék megint összeszorultak, s figyelmesen hallgatták, amit az okos manó suttogott nekik, s habár sokszor nagyokat nevettek, nem szakították őt félbe egyszer sem és nem is beszéltek hangosabban, nehogy az utálatos vén pók meghallja és aztán kijátssza őket.
És ezalatt a szegény Barna Pók nem tudott semmit a gonosz ármányról, melyet számára szőttek. Összegömbölyödve ült a helyén a vén fa odújában, várva, míg lemegy a nap s akkor ő is elindulhat szokásos útjára.
Mikor elég sötét lett már, megtisztította magát lábacskáival s aztán nagy hálójának minden egyes szálán keresztük futott, hogy meggyőződjék róla, nem szakította-e el valaki, majd kiült a legszélső ág hegyére és egy erős szálat eresztett ki testéből, melynek segítségével le akart jutni a földre.
Fogalma sem volt róla, mi fog történni s már elkezdte a leereszkedést, de midőn feleúton volt a fa és a föld között, kacagást hallott és amint lenézett, egy erdei manót látott a fa alatt ülni s térdei között egy dézsa vizet tartott, arra a célra, hogy a Barna Pók belepottyanjon.
– Ő ezt bizonnyal igen jó tréfának gondolja, – szólt önmagához a pók – de én megmutatom neki, hogy nem csinál vele bajt nekem, mert egyszerűen visszafutok a szálamon és megvárom, amíg ő aludni megy. Az én kedvemért bizonnyal nem fog virrasztani. Hiszen a manónak is csak le kell feküdnie valamikor, s úgy emlékszem, hogy éjszaka ők nem kísértenek az erdőben.
A pók méltatlankodva fordult meg a szálon és éppen fel akart futni a fára, amelyről lejött, amikor rémületére egy másik manót látott a fa tetején ülni egy nagy ollóval a kezében. Ez is gonoszul nevetett rajta, s meglóbálta az ollót, midőn így szólt:
– Kellemes meglepetés a számodra, ugye Pók bácsi? Ugye kár, hogy nem gondoltál rá, hogy engem itt találj a fa tetején, ezzel a jó éles ollóval a kezemben?
– Egyetlen buta tettetek sem lephet meg engem, – szólt a Barna Pók – mert rég tudom, hogy semmi okosra sem vagytok képesek, ellenben mindig rosszban töritek a fejeteket. De azért mégis jól fogod tenni, ha elmégy onnét, mert vissza akarok menni a lakásomba.
– Ha egy centiméterrel közelebb jössz, – fenyegetőzött a manócska – elvágom a szálat s azzal beleesel a vízbe!
– Akkor hát lemegyek – mondta a pók elszántan.
– igen, csak gyere! – kiáltott fel a másik manó. – Egy kis mosakodás nem fog ártani neked. Jó hideg vizet hoztam, hogy frissebb legyél. Mindegy, akár felfelé törekszel, akár lecsúszol: mindkét helyen várakozunk rád!
Én nem tudom, mi történt volna szegény Barna Pókkal, ha nem érkezik legváratlanabb módon szabadítója, egy nagy bársonyszárnyú denevér képében, aki zajtalan repüléssel kettémetszette a szálat, nem is sejtve, hogy annak végén egy szegény rovar reszket az életéért. A szál beleakadt a bársonyszárnyba, s a pók lassan felkúszott rajta a denevér hátára.
Pár perc telt el csendben s végre megszóltalt a Barna Pók.
– Ha a palota felé repülsz, Denevér úr, lennél kegyes engemet letenni a hátadról a kertben? Találkám van valakivel, amit be kell tartanom, másképp szívesen lovagolnék akár ítéletnapig is a hátadon, oly kényelmes itt ülni!
– Nem is tudtam, hogy magammal hoztalak – szólt a denevér, midőn felnézve látta, hogy ki beszél. – Már nem messze vagyunk a palotától, de nem akarnád inkább, hogy visszavigyelek? Hiszen ez messze van az otthonodtól! Megtalálod a visszavezető utat magadban?
– Oh igen, köszönöm! – mondta a Barna Pók és új szálat kezdett bocsátani testéből. – Vakon is eltalálnék ide, mert ugyanezt az utat teszem meg minden este. És most jó éjszakát és örök hála Denevér úr!
– Ne is beszéljünk róla – felelte a denevér jólelkűen. – Én mindig szívesen segítek bárkin is, még egy Barna Pókon is. És abból a módból ítélve, mellyen beszélsz, azt következtetem, hogy nem vagy közönséges pók! Így hát enyém a szerencse! Igazán!
Illedelmesen megmozdította a szárnyát köszönés céljából és aztán nesztelenül eltűnt az éj sötétjében.
– Ah, neki igaza van, – mondta önmagának a pók – nem vagyok közönséges pókocska és ő is meggyőződhetett volna róla, ha látta volna, amint felmászom a falon át a palotába!
És ezzel a gondolatot tett követte s a pók egy-kettőre fent termett a nagy kőfal tetején a nyúlós szál segítségével, melyet magából eresztett. Egész az első emeleti erkélyig mászott, ezután bent a kertben álló palotánál megállt és benézett az ablakon.
– Nincs itt – mondta sóhajtva. – Vagy elfelejtkezett rólam egészen, vagy pedig a nagy ebéd miatt nem jöhetett.
Megrázta kis, barna testét.
– Istenem, milyen hálátlan teremtés vagyok, egy egy percig is kételkedtem az én kis drágámban! Istenem, mi lesz belőlem, ha ez még sokáig így tart, pedig hogy megígértem neki, hogy nem fogok változni! … De jobb lesz, ha nem elmélkedem, hanem bemegyek a szobába!
Az üvegen egy gyűszűnyi lyuk volt, amit mindenesetre a pók kedvéért vágott valaki rajta drága gyémánttal. Ezen lopózott be a pók a fényes szobába. Egy aranyozott asztallábon lekúszott az asztalra, melynek közepén egyetlen aranytál állt, tele valami csodálatos sznű folyadékkal.
A Barna Pók három kortyot ivott belőle, aztán ismét az asztal szélére lépett és most már nem használt pókhálószálat, hanem egyenesen ledobta magát az asztalról a padlóra.
És furcsa! Mihelyst a padlóra ért, egyszerre gyönyörű, aranyfürtös hercegfiú lett belőle, ragyogó kék szemekkel!
– Ez rendben van – szólt a herceg megkönnyebbült sóhajtással. – Azaz rendben lesz, ha még meglátom a feleségemet is. Mindig félek tőle, hogy egy vagy másnapon elmulasztja idetenni nekem a csodaitalt és akkor örökre póknak kell maradnom!
Ez a gondolat oly borzasztó volt a szemeiben, hogy megborzongott s arany hajfürtjei annyira táncoltak a fején, hogy meg kellett azokat fogni két kezével. De mialatt így állt, egy pár finom kezecske fonódott a feje körül s liliomujjak fogták be a szemeit.
– Találd ki, ki az? – kérdezte egy édes hang.
A herceg fogadott és szólt:
– Biztosan az ötödik szolgálóleány őfelsége a király főkonyhamestere mellé beosztva…
– Nem – felelte a hang. – Találd újra!
– Vajon az édes kis feleségem lenne? Akit eljöttem meglátogatni? – tudakolta most a pókból lett herceg, s midőn a hercegnő bólintott fejével, ő is megfordult és homlokon csókolta őt.
– Édes kis libácskám! – mondta most a herceg – természetesen mindjárt tudtam, hogy te vagy, csak meg akartalak tréfálni késedelmeskedésedért! Hiszen nekem ennyi az élet, s ebből egy percet is sok elvesztegetni. De nézz rám, még szebb lettél, amióta nem láttalak! És miért ez a szokatlan ragyogás a szemedben?
– Szebb vagyok, mint amikor megszöktettél atyám házától? – kérdezte a hercegné. – Szebb vagyok, mint amikor apám, a király utolért bennünket és foglyul ejtett téged? Szebb vagyok, mint amikor apa téged elvarázsolt és arra kárhoztatott, hogy Barna Pók legyen belőled? Szerencsére ő nem tudta, hogy én megtaláltam nála a varázsitalt, amely mindennap néhány órára képes volt megtörni a varázst. Mondd, szebb vagyok-e most, mint azokban az időkben voltam?
– Szebb – felelte a herceg. – Mert most nincsenek könnyek a szemeidben, arcod tele van mosollyal és ragyogással!
– Igen, mert ma boldog vagyok – mondta a hercegné. – Mert végre jó híreim vannak a számodra. Apa megbocsátott neked, amiért engem feleségül vettél és kész apai szívére szorítani. És mindaddig itt lakhatsz nálunk, amíg a te apád nem talál egy szebb kastélyt, ahova együtt költözünk be és soha többé nem hagyjuk el egymást. Láthatod tehát, hogy minden okom megvan a boldogságra.
A herceg karjaiba szorította őt és azt mondta boldogságtól túláradó szívvel, hogy igaza van.
… És az erdőben a gonosz kis manók ezen az estén hiába várták vissza a Barna Pókot. Végül még sírtak is méltatlankodásukban, hogy ez a mogorva, sötét alak olyan gyáva, hogy végképp megfutamodott az ő vizes dézsájuktól.
De mit hisztek gyerekek, törődik azzal a herceg valamit, amit róla ezek a kis erdei lakók gondolnak?
Nem!
Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet:
A Balaton regéje
A Balaton regéje A régi jó időkben, mikor még tündérek laktak a földön, a Balaton helyén gyönyörű szép liget volt. Aranyos pillangók repkedtek bokorról bokorra. A fák között szelíd őzikék és nyulacskák kergetőztek. Kedves tündérek pajkosan játszadoztak a fűben....
Londesz Elek – A kincses barlang
Londesz Elek:A kincses barlang Réges-régi idők óta ajkról-ajkra száll a Hernád mentén egy gyönyörű rege az anyai szeretetről. A Letánkő mellett elhaladó vándornak nyomban szemébe ötlik a vörös mészkőben látszó mélyedés, amelyet Rózsalyuknak nevez a nép, s amely...
5 kis manó az erdőben
Szabóné Nogáll Janka:5 kis manó az erdőben Felült Böske egyszer a nagymama ölébe és azt kérdezte: - Ki volt az, aki elment vadászni, aki meglőtte, aki megsütötte, aki megfőzte és ki volt az a vastag, aki mindet mindet megette?- Hát a te öt ujjad. Mutasd...
Mazsolaszem királyné csínytevései
Bér Böske: Mazsolaszem királyné csínytevései Volt egyszer egy ici-pici királynő, - Mazsolaszemnek hívták - aki a sok nagy király és királyné között arról volt nevezetes, hogy ő volt mindnyájuk között a legkisebb és az egész hatalmas országa csirkefogó, gézengúz...
Rubinszem 3 fia
Rubinszem 3 fia Hol volt, hol nem volt, volt egyszer igen-igen messze, még Meseországon is túl, volt egyszer egy öreg király. Ez a király igen nagyon öreg volt és már maga sem tudta, hogy hány éves. Térdig érő hosszú szakálla volt, amely olyan fehér volt, mint a...
A lyukas mogyoró
A lyukas mogyoró Réges régen, messze a hegyek között, egy szegény kis faluban élt egyszer egy szegény kisfiú, Pistikének hívták. Ez a Pistike egy reggel megmentett a cica szájából egy fehér egérkét. Az egére erre honnan, honnan nem, egy lyukas mogyorót kapart...
A törpék kincse
A törpék kincse Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg gróf. Ennek az öreg grófnak voltegy fia és egy leánya. Busut, így hívták a fiút és Emőse, így hívták a leányt,nagyon jó testvérek voltak. Mikor atyjuk meghalt és a rossz emberek kiűztékőket a...
Gazdag Erzsi: Mesebolt
Gazdag Erzsi - Mesebolt Volt egyszer egy mesebolt,abban minden mese volt. Fiókjában törpék ültek,vízilányok hegedültek. Öreganyók szőttek-fontak,apró manók táncba fogtakKaszás pók varrt az ablakban,lidérc ugrált az udvarban A lámpában ecet égett.Az egylábú...
Mikes Lajos: Sanyi manó csintalankodása
Mikes Lajos: Sanyi manó csintalankodása Egyszer, mikor Sanyi manó, hóna alá csapva söprüjét, ide-oda röpdösött a mezőn, meglátta Misit, a vargainast, aki feszesen baktatott előre és nem nézett sem jobbra, sem balra. Misinek egy darab deszka volt a fején és a...
Mikes Lajos: Sanyi manó és Huhu varázsló
Mikes Lajos: Sanyi manó és Huhu varázsló Egyszer, amikor Sanyi manó kilépett kis házikójából a rétre, kéménye kupakja lezuhant és legördült a földre. A kéménykupak nem sérült meg, de oly nehéz volt, hogy Sanyi manó hiába próbálta fölemelni. És sehogysem tudta...















