Mikes Lajos: A vasorrú bába drágakövei
Egy szép napon Sanyi manó, mikor kezében söprűjével vigan repült keresztül a réten, látta, hogy a vasorrú bába házának ajtaja tárva-nyitva van. Megállt hát és bekukucskált az ajtón.
Látta, hogy a vasorrú bába tüzet rakott konyhája sarkában, a kemencében. A tűz zúgott-búgott és amint zúgott-búgott, szikrát és hamut okádott, és a szikra és hamu mind a konyha padlójára hullt. És ez a szikra és hamu gyönyörűséges szinű volt; és amikor lehullt a vasorrú bába konyhájának a kőpadlójára, – egyik rakás a másik után, – nem aludt ki és nem hunyt el, mint a rendes szikra és hamu, hanem csillogott-ragyogott, mintha drágakő lett volna.
Sanyi manó nem győzött bámulni; de a vasorrú bábát nem látta seholsem. Lábujjhegyen besurrant hát a konyhába, a kemence közelébe, és rábámészkodott a csillogó-ragyogó hamura. Némelyik darab zsarátnok vörös volt, mint a tűz, más pedig kék, mint a láng, ismét más sárga, más meg fehér. A kemence előtt a konyha padlója telisdedteli volt csillogó-ragyogó drágakövekkel. És szakadatlanul újabb szikra meg hamu hullt ki a kemencéből a padlóra, a többi mellé.
– A vasorrú bábának semmi esetre sincs szüksége erre a sok hamura, – gondolta Sanyi manó. Azután kikapta söprűjét a hóna alól és összesöpört egy kis hamut a lába körül. Azután lehajolt, fölszedte a hamut és teletömte vele a zsebét.
– A vasorrú bába észre sem fogja venni, hogy híja van a hamujának, – szólt Sanyi manó és elsietett.
Hazasietett és miután megfőzte és megette az ebédjét, elmosogatta az edényt, és azután kirakta zsebéből a hamut az asztalra.
Hogy ragyogott! Sanyi manó soha életében nem látott még ilyen csillogást-ragyogást! Sorba rakta a hamudarabkákat és éppen meg akarta számolni, mikor kopogtak az ajtaján és belépett a bádogos.
A bádogosnak bádogkalapja volt, mind a két kezében egy-egy vödör kátrányt tartott. Mikor megpillantotta Sanyi manót, igy szólt:
– Adj Isten, szomszéd! Adj kölcsön egy szál gyertyát.
– Ha van gyertya a pohárszékemben, – szólt Sanyi manó, – szivesen kölcsönzök egy szálat.
Fölállt, bepillantott a pohárszékébe és látta, hogy éppen egy szál gyertyája van még. Gondolkozott egy kicsit, azután kölcsönadta az utolsó szál gyertyáját a bádogosnak.
A bádogos zsebre dugta a gyertyát és menni akart, mikor észrevette, – mert nagyon rövidlátó volt, – az asztalon csillogó-ragyogó drágaköveket.
Letette a két vödör kátrányt és elmeresztette a szemét.
– Ilyen szépet még sohase láttam, – mondta álmélkodva.
Azután közelebb hajolt és jobban megnézte a csillogó köveket.
– Sanyi barátom, – kérdezte, – hol szerezted ezt a sok gyönyörüséges drágakövet?
Sanyi manó erre elnevette magát.
– Pompás tréfa az egész, – szólt Sanyi manó. – Akár hiszed, szomszéd, akár nem, ez a sok drágakő nem más, mint hamu.
– No, ez képtelenség, – szólt a bádogos.
– Már pedig igy van, ha mondom, – válaszolt Sanyi manó. – Ha ilyen hamut akarsz szerezni, gyújts be egy kemencébe, úgy, hogy zúgjon-búgjon benne a tüz, és akkor okádni fogja magából az ilyen hamut. Jól tudom, hogy igy van, mert láttam a tulajdon két szememmel.
– Furcsa história, – szólt a bádogos; – de ha te mondod, elhiszem.
– El is hiheted, – szólt Sanyi manó és megajándékozta a bádogost egy drágakővel.
– Hiszen egy darab hamu csak, – mondta Sanyi manó.
A bádogos elment, Sanyi manó pedig elkezdte takaritani a konyháját. Mikor elkészült, az jutott eszébe, hogy jó volna megmosni a vasorru bába hamuját.
– Akkor majd még szebben fog csillogni-ragyogni! – gondolta magában.
Belerakta hát egy tálba a köveket és leöntötte egy korsó tiszta vizzel. De mi történt? Amint a viz ellepte a köveket, a kövek mind elolvadtak és eltüntek!
Sanyi manó szörnyen elszomorodott. Felforditotta a tálat és meresztgette a szemét. Azután beledugta az ujjait és körültapogatta. De nyoma sem volt sehol a vasorrú bába hamujának.
– Soha életemben nem ért ilyen szörnyűség! – sopánkodott a szegény Sanyi manó. Végigtapogatta az asztalt, a padlót, az egész házat, de a vasorrú bába hamujának teljesen nyoma veszett.
Leült hát Sanyi manó a tüz mellé és sirt-ritt, mert tudta, hogy a vasorrú bába most már otthon van és hogy soha többé nem csenhet el egy szemernyit se csillogó-ragyogó hamujából.
Miután jól kisirta magát, egyszerre csak eszébe jutott neki, hogy a bádogosnak adott a hamuból ajándékba. Elszaladt hát a fészerhez, ahol a bádogos lakott.
A bádogos éppen a bádogkalapját foltozgatta, mert a kalap lyukas volt. Amikor megpillantotta Sanyi manót, igy szólt:
– Vigyázz, meg ne zavarj a munkámban, mert ez komoly dolog!
De Sanyi manó nem törődött a figyelmeztetéssel.
– Jaj, szomszéd, – sopánkodott, – odavan az egész gyönyörüséges hamum. Eljöttem hát hozzád, hogy add vissza azt a darab hamut, amit kölcsön adtam neked, mert tovább nem nélkülözhetem.
– Sanyi barátom, – szólt a bádogos, – a fájdalmad feledékennyé tett. Mert hiszen te egy szál gyertyát adtál kölcsön nekem, a hamut pedig ajándékba adtad.
– No, de ilyet! – kiáltott Sanyi manó dühösen. – Micsoda ostoba beszéd ez? Az egész világ tudja, hogy egy szál gyertyát adtam ajándékba neked, a hamudarabot pedig kölcsön adtam.
A bádogos erre elnevette magát; és nevetett, ugy nevetett, mintha sohasem akarta volna abbahagyni.
– Ejnye, szomszéd, – szólt végül, – akkor nagyon rossz üzletet csináltál! Mert a gyertyádért visszaadhattam volna neked egy másik szál gyertyát, ellenben azt a csodálatos követ soha többé nem adhatom vissza. Hallgass csak végig! Mikor haza felé ballagtam a réten, megeredt az eső. Megálltam hát egy bokor tövében és belenyultam a zsebembe, hogy lássam, megvan-e még a hamum, amit tőled kaptam; de alig értem hozzá a hamuhoz a nedves kezemmel, a hamu elolvadt és egy csepp esővé vált.
Sanyi manó, mikor ezt hallotta, nagyon elszomorodott.
– Jaj, jaj! – sopánkodott. – Most már egy szemernyi hamum sincsen!
De a bádogos tovább folytatta a munkáját és igy szólt:
– Ne felejtsd el, szomszéd, hogy ha ilyen hamut akarsz, csak nagy tüzet kell raknod a kemencébe, hogy zúgjon-búgjon benne a tüz. Tudod, hogy ezt kell tenned, mert láttad a tulajdon két szemeddel.
Sanyi manó erre a beszédre egy szót sem felelt, mert megint nagy haragra lobbant; és sebbel-lobbal hazaröpült.
Lefeküdt és aludt az egész hosszú éjszakán, de mikor reggel felébredt, megint csak a vasorrú bába hamujára gondolt és igy szólt magában:
– Elmegyek és megnézem, nem szerezhetnék-e még egy kis hamut.
Kiment a konyhájába, hogy előbb elkészítse a reggelijét és nagy csodálkozására azt látta, hogy a konyhájában be volt már gyújtva, és a tüz úgy zúgott-búgott a kályhában, mintha kemencébe raktak volna tüzet.
– Szent Isten! – kiáltott Sanyi manó. – Ugyan ki rakott tüzet a konyhámban? Ekkora tüzre nincs szükségem, hogy megfőzzem a reggelimet!
Azután körülnézett a konyhában és mit látott? Azt látta, hogy a kémény padkáján egy barna kis emberke ül, akinek fehér a szakála és piros a sapkája, és aki hátratámaszkodva, nyitott szájjal horkol.
– Hát te ki vagy!? – kiáltott Sanyi manó, torkaszakadtából. – Hej, szomszéd, ébredj! – és megcsippentette a kis emberke orrát és meghúzta a szakállát.
De a kis emberke csak félig nyitotta ki a szemét és nagyon álmosan igy szólt:
– Rakj szenet a tüzre, sok szenet, mert fázom.
Azután megint elaludt.
Sanyi manó borzasztó haragra lobbant.
– Hej, szomszéd, – kiáltott rá a kis emberkére, – ideje, hogy fölébredj és elhordd magad a konyhámból. Hiszen elhasználtad már úgyszólván minden szenemet a ládámból!
És vállon ragadta a kis emberkét és alaposan megrázta.
De a kis emberke csak félig nyitotta ki a szemét és álmosan igy szólt:
– Akkor kerits hát máshonnan szenet, ennyi az egész.
És megint elaludt.
Sanyi manó majd kiugrott a bőréből haragjában; de nem tudta, hogyan szabaduljon a kis emberkétől; megfőzte hát a reggeli levesét, és átöntötte egy tálba.
És mikor már megehette volna a levest, a kis emberke fölébredt.
– Ezt már szeretem, – szólt; – kész a reggelim!
És felkapta a tálat és kiitta belőle a levest, úgyhogy a szegény Sanyi manónak egy csepp levese sem maradt reggelire.
Sanyi manó erre sirva fakadt.
– Szeretném tudni, mi a bűnöm, – szólt keservesen, – hogy ilyen szörnyű, barna kis emberke szabadul be a konyhámba, aki eltüzeli a szenemet, megeszi a levesemet és alszik és hortyog egész nap a kéményem padkáján?!
– Erre a kérdésre könnyű megfelelni, – szólt a barna kis emberke, miközben letette a leveses tálat az asztalra. – Ide figyelj, Sanyi barátom, és tudd meg, hogy én hamutörpe vagyok. Ha azt akarod, hogy egy hamutörpe éljen a házadban, rakd tele a zsebedet a vasorrú bába hamujával és vidd haza és otthon öntsd le vizzel a hamut. Mert amely percben víz éri a vasorrú bába hamuját, a hamu elolvad és azon nyomban fölébred az álmából egy hamutörpe.
Sanyi manó erre a beszédre keservesen sírva fakadt és könnyei végigcsordultak mind a két arcocskáján.
– Szörnyűség! – sopánkodott. – Én bizony sohse akartam, hogy egy hamutörpe éljen a házamban!
– Dehogynem akartad, – szólt a hamutörpe, – hiszen máskülönben nem loptad volna el a vasorrú bába hamuját és nem öntötted volna le vízzel. De a tűz már-már kialszik és én fázom, keríts hát gyorsan szenet valahonnan!
– A szén elfogyott, – szólt Sanyi manó, – csak egy darabka van még belőle.
– Eredj hát és vásárolj szenet, – szólt a hamutörpe, – mert tudd meg, Sanyi barátom, hogy a hamutörpének naphosszat kályha mellett kell ülnie és melegednie kell. Mert ha megfázik, elolvad; és ha elolvad, akkor elkezd szétterjedni és elborít mindent és amihez hozzáér, az rögtön hamuvá válik!
– Ez több a soknál! – kiáltott Sanyi manó keservesen és zokogni kezdett.
De a hamutörpe dideregni kezdett és amint hamvadozott a tüz, a hamutörpe egyre jobban didergett és egyre közelebb húzódott a tüzhöz. És nemsokára igy szólt:
– Mindjárt elkezdek olvadni!
Sanyi manó erre megijedt és hamar rádobta a tüzre az utolsó darab szenét is. Azután rohant a szeneshez és szenet vásárolt. A szenes kunyhója jó messze volt és a szén jó nehéz volt, úgyhogy Sanyi manó későn érkezett haza, bár nagyon iparkodott.
A hamutörpe ébren volt és nagyon haragudott.
– Gyere csak, Sanyi barátom, – kiáltott rá, – sokáig elmaradtál és én már nagyon éhes vagyok. Eltüzeltem időközben a fapadodat is, mert különben a tüz kialudt volna, én pedig elolvadtam volna.
– Szent Isten! – kiáltott Sanyi manó. – Csak nem tüzelted el gyönyörü szép fapadomat igazán?
És kicsordultak a könyei és lepotyogtak arcáról a konyha kőpadlójára.
– De bizony eltüzeltem, – szólt a hamutörpe; – de ez semmiség ahhoz képest, Sanyi barátom, amit akkor csinálok, ha nem adsz bőven ennivalót és nem csinálsz jó meleg tüzet!
És bólintgatott a fejével és rázogatta a szakálát és közelebb huzódott a tüzhöz.
– Jaj, jaj! – kiáltott Sanyi manó. – Miért is gabalyodtam össze a vasorrú bábával! Óh, bár soha ne álltam volna meg az ajtajában! Nem teszem soha többé!
– Ez mind nagyon szép, – szólt a hamutörpe; – de most ebédelni akarok! És ne felejtsd el, hogy sok ennivaló legyen, mert énnekem addig kell ennem, amíg torkig nem telek!
Sanyi manó erre megfőzte hát az ebédet és a hamutörpe hozzálátott; evett, evett és amikorra annyit evett, hogy torkig telt, egy falat nem sok, annyi sem maradt az ebédből Sanyi manó számára.
De a hamutörpe ezzel egy csöppet sem törődött, hanem nyomban elaludt és hortyogni kezdett. És hortyogott egészen a vacsora idejéig, amikor megint fölébredt.
– Ejnye, Sanyi barátom, – szólt, – hát nincs még készen a vacsorám? Siess és gyújts gyertyát, mert olyan sötét van, hogy semmit sem látok!
Sanyi manónak eszébe jutott, hogy a gyertya a tartóban tövig égett már; odaszaladt hát a pohárszékhez egy szál gyertyáért, de, jaj! a pohárszékben nem volt gyertya, mert az utolsó szál gyertyáját odaadta a bádogosnak.
Így szólt hát:
– Elszaladok a bádogoshoz egy szál gyertyáért.
– Nem, nem, – szólt a hamutörpe, – előbb főzd meg a vacsorámat, mert éhes vagyok és nem várhatok addig, amíg visszatérsz!
Sanyi manó erre fogta az üstöt és megtöltötte vizzel. Aztán rá akarta tenni a tüzre, de a sötétben megbotlott és az üst ráfordult a tüzre Sanyi manó kezéből.
És a vÍz elboritotta a tüzet és a tűz elkezdett sustorogni és sustorgott-sistergett egy darabig, azután kialudt.
– Szent Isten! – kiáltott a hamutörpe. – Szörnyűség! Végem van!
Mert ha a hamutörpe a sötétben olvad el, éppen akkor van vége, mikor a tűz kialszik, és úgy van vége, hogy nem árthat senkinek a világon.
– Szi! Szi! – kiáltott a hamutörpe és végigröpült a konyhaasztal fölött szikra alakjában, de mielőtt lejutott volna a földre, túl az asztalon, elenyészett.
De Sanyi manó mindezt csak jóval később tudta meg, mert amikor az üstöt beleforditotta a tűzbe, elszaladt hazulról és szaladt, ahogy csak tudott, a bádogoshoz, hogy egy szál gyertyát kérjen tőle.
Forrás: Magyar Elektronikus könyvtár
Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet:
Mese a meséről
Tárnoki Róbert: Mese a meséről Meseországban nagy ribillió volt az éjjel. Sebesszárnyú kolibrimadár hozta a hírét. Hogyan történt, mint történt, ő maga sem tudta bizonyosan, csak annyit látott, hogy sötét sereg lepte el a fejedelmi palotát és vezére egy zordképű...
Manó országban
Manó országban No, édes gyerekeim, most én mesélek nektek. - De hogy is kezdjem? Igaz! - Így. - Volt egyszer - egyszer volt - egyszer egy az egy. - No lám, zavaromban már számolni is kezdek. - Szó se róla, hiszen aki számolni tud, az nagyon szép és dicséretes...
Erdőszépe
Erdőszépe Sűrű erdő kellő közepében lakott Erdőszépe az édesanyjával. Hófehér márványházikóban laktak, gyöngyházból voltak az ablakok, égőpiros rubinkőből az ajtókilincsek.Erdőszépe szegről-végről tündérkisasszony volt. Az édesanyját Aranyhullámnak hívták, s a...
A szorgos manók és a kelengye
A szorgos manók és a kelengye Mily messze, mi távol a kedves idő, A régi, a hangulatos, pihenő,Mikor a kicsiny manók, a törpikék,A fáradtól a munkát elvevék, Most a mese-országban lakoznak, S az emberekhez már nem kívánkoznak,Mert, hajh, gonoszok, s kikacagták őketA...
A barna pók
A barna pók A Barna Pókot senki se szerette és ő se szeretett senkit. Így hát egészen könnyen tehette azt, hogy magányosan élt a nagy tölgyfa mélyedésében, anélkül, hogy barátságot kötött volna a madarakkal, melyek feje fölött fészkeltek vagy az erdei manókkal,...
Bretagne-i karácsonyi mese
Karácsonyi mese - A manók fülei Bretagne-i karácsonyi mese az 1880-as évekből: táncoló manók, játékot osztó angyalka és a szamárfül eredetének kedves, régi története. Egy mocsáros vidéken, hová ritkán téved emberi lény, vidám életet folytattak a kis manók. Ha...
A malom manói
A malom manói Messze, messze innen, élt egyszer egy molnár, akinek egész életét megkeserítették a gonosz kis manók. Éjjel, amikor mindenki lepihent már, a malom kerekei megállottak, előbújtak földalatti oduikból, s ami lisztet a molnár aznap megőrölt, kiszórták a...
Mikes Lajos: A darázsnéni
Mikes Lajos: A darázsnéniEgyszer, mikor Sanyi manó vigan röpdösött a réten, hóna alatt a seprüjével, észrevette, hogy közel ahhoz a helyhez, ahol az orgonabokor szokott viritani, egy kiszáradt fatörzs áll magában. És mikor közelebbről megnézte, látta, hogy a...
Grimm mesék: A törpék
Grimm mesék: A törpékVolt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony. A szegény embernek meghalt a felesége, a szegény asszonynak az ura, s mindakettőnek volt egy leánya. A leányok szerették egymást, rendszerint együtt jártak-keltek, játszottak. Egyszer a szegény...
Lázár Ervin: A zöld lific
Lázár Ervin: A zöld lificZsuzsika csöndeskén sírdogált. Mikor jön már az anyukája? - Már megint az egereket itatod - mondta neki Murmura néni. - Micsoda egy kölök vagy te!? Legjobb lenne, ha elvinne a zöld lific, az ilyen sírós gyerekeket eszik reggelire. Ha bőgsz,...
















