A törpék kincse

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg gróf. Ennek az öreg grófnak volt
egy fia és egy leánya. Busut, így hívták a fiút és Emőse, így hívták a leányt,
nagyon jó testvérek voltak. Mikor atyjuk meghalt és a rossz emberek kiűzték
őket a kastélyukból, nem hagyták el egymást, hanem együtt indultak országvilág
szolgálatot keresni.
Mentek, mendegéltek, már koromsötét volt, mikor egy kis faluba értek. A
legelső ház ajtaján bezörgettek. Egy hófehér szakállú öregember nyitotta ki az
ajtót.
– Jó estét, édes öregapánk! – köszöntötték a gyermekek.
– Fogadj Isten, gyermekeim! – felelt az öreg. – Szerencsétek, hogy édes
öregapátoknak szólítottatok, mert különben a küszöb előtt lett volna a helyetek.
Mi járatban vagytok?
– Szolgálatot keresünk, szegény, árva gyerekek vagyunk.
– Jól van, megfogadlak benneteket. Te, fiam, kecskéimet legelteted ott fenn ama
sötét romok árnyékában. És te, leányom, a libáimat legelteted itt lenn a víz
mellett.

A két testvér szolgálatba állott. Busut őrizte a kecskéket ott fenn, ama sötét
romok árnyékában, Emőse pedig leült a víz mellé a zöld fűre és őrizte az úszkáló
libácskákat. Később mind a ketten elszunnyadtak, mert éhesek is voltak,
álmosak is voltak. Mikor másnap reggel fölébredtek, nem érezték többé az
éhséget. Úgy tetszett nekik, mintha nagy lakomán lettek volna, hol pompás
ételekkel és italokkal laktak jól.
Busut lejött a magas hegyről kishúgához. Csodálkoztak nagyon, hogy sehol sem
látják a kis falut, melyek legelső házában tegnap az öregember felfogadta őket,
és így nem találják meg gazdájukat. Híven őrizték tovább a rájuk bízott
jószágokat. Vad gyümölccsel, gyökerekkel és kecsketejjel éltek. Bízva bíztak,
reménykedtek, hogy majd csak előkerül a gazda is.
Így telt el sok idő, mikor egyszer Emőse, a füvön pihenve, csodálatos hangokat
kallott a föld alól. Arany-, ezüstcsörgést. Aztán olyan hangokat, mintha az
aranyat, ezüstöt számlálta volna valaki.
– Egy… kettő, három… ötven… száz… ezer… százezer… millió…
tízmillió… – Emőse felébredt.
– Jaj, Istenem, ennyi tenger pénze az édesatyámnak sem volt, pedig az gróf volt.
Körülnézett, és maga mellett a földön egy fényes pénzdarabot pillantott meg.
Félretette. Csillogó arany volt. Éppen akkor jött Busut, édes tejet hozott
kishúgának. Emőse elmondta neki álmát, és megmutatta a fényes pénzdarabot.
– Jó volna talán ásni a pénz után? – szólt a kisleány.
– Hagyjuk azt, édes húgom, amit a jó Isten nekünk szánt, megleljük az úgy is, ha
nem szomjazunk olyan nagy kincs után. Őrizzük a ránk bízott jószágot, és mi is
megkapjuk jutalmunkat.
De tél felé közeledett az idő. Busut félt, hogy húga megfázik így a szabad ég
alatt, ezért fenn a régi várkastély romladozó udvarán egy kis kunyhót épített.
Idehúzódtak télire a jó testvérek.
Amint itt ültek, üldögéltek késő este, egyszerre csak betoppan hozzájuk az
öregember, ki őket szolgálatba fogadta:
– No, fiam, leányom, jól őriztétek kecskéimet, libáimat, mától fogva felmondom
a szolgálatot. A kecskéket, libákat elhajtom, de ti itt maradhattok ebben a várban,
mert erre ugyan madár sem jár. Fizetésetek az a pénzdarab, amit Emőse az ősszel
a fűben talált.
Ezzel az öregember eltűnt. A két testvér megelégedett a fizetéssel, s mint akik jól végezték munkájukat, nyugodtan aludták át az egész éjszakát.

Azaz dehogy aludtak! Mikor javában
aludtak volna, egyszerre édes dal csendült fülükbe. Arrafelé tekintettek, ahonnan
a dal hangzott.
Hát uram fia, mit látnak? Bizony nem mást, mint két icinke-picinke kis alakot.
Olyan kicsinyek voltak, hogy Busutnak és Emősének a cipője sarkáig sem értek.
Két valóságos kis törpe. Az egyik férfi volt, a másik nő, aranyos ruhában.
– Hát ti mit kerestek itt az én birodalmamban? – kiáltott az icinke-picinke kis
ember olyan hangon, hogy Emőse megremegett tőle.
– A te birodalmad? – kérdi Busut bátran. – Hiszen én magam építettem ezt a kis
kunyhót a szanaszét heverő kövekből!
– Csakhogy azok a kövek és minden, amit itt látsz, ötszáz esztendeje vannak
birtokomban – felelte az icinke-picinke ember. – Úgy van, úgy, hiába bámulsz
rám. Két rossz testvér lakott itt, ebben a várban, akik folyton civódtak, hogy kié
legyen a vár. Civódtak őseik kincsei fölött. A jó Isten aztán úgy büntette meg
őket, hogy egy zivataros éjjel összeomlott a várkastély, a kincseket pedig a föld
nyelte el. Én őrzöm itt ezt a birtokot, enyém itt minden. De mivel én látom, hogy
ti jó testvérek vagytok, nem bánom, egyezségre lépek veletek. Legyen a tietek,
ami a föld felett van, legyen az enyém, ami a föld alatt van.
– Jól van – szólt Busut. – Áll az egyesség!
Az icinke-picinke emberke karját nyújtotta icinke-picinke feleségének, és
kiosontak az udvarra. Busut és Emőse utánuk néztek. AZ icinke-picinke
házaspár felugrott a kút párkányára, és onnan beugrott a vízbe.
Másnap, amint felébredtek, azt hitték, csak álom volt az egész.
Körülnéztek. Az egyik sarokban egy rozsdás fűrészt és egy rozsdás fejszét
pillantottak meg. Busut kezébe vette a szerszámokat, és így szólt:
– Ejnye, milyen jó, hogy ilyen pompás szerszámokat lelek. Építek én olyan
házacskát, hogy egész kényelemmel lakhatunk benne a télen át, nem kell itt a
hideg kövek közt fagyoskodnunk.
S valóban elkezdődött a vidám munka. Emőse segített a bátyjának. Nem nagy fáradságba került, csak fel kellett emelni a fejszét, és az magától kivágta a
legvastagabb fát is. Aztán a fűrészt bele kellett illeszteni a fatörzsbe, és az olyan
csinos deszkákat fűrészelt, mint a legelső fűrészmalom.
Mikor készen állt a szép, kényelmes házikó, Emősének eszébe jutott, hogy jó
lesz eladni a talált pénzdarabot, mely most már az övék, hisz az öregembertől ezt
kapták bérül. Elmentek hát az egynapi járásra fekvő városkába, hol éppen vásár
volt. Eladták az aranypénzt, vettek rajta tehenet, tyúkoz, házi eszközöket,
mindent egy szekérrel, mire csak egy kis háztartásnál szükség van.

A tél elmúlt. Sohasem fáztak. Mindig hordott Busut elegendő fát az erdőről.
Sohasem éheztek, mindig főzött Emőse elegendő eledelt. Mikor tavasz lett,
Busut lekaszálta a nagy füvet a romkastély udvaráról. Amint így kaszál,
egyszerre csak egy óriási vasajtóra bukkan. Az ajtó nyitva volt. Felemelte.
Hosszú lépcsősor tárult fel előtte.
Azonnal hívta ki testvérét.
– Gyere, Emőse, menjünk le ezeken a lépcsőkön.
– Hát menjünk, nem bánom! – felelt a kisleány.
Megindultak. Mindketten számlálták a lépcsőket.
– Száz… kétszáz… ezer… kétezer… ötezer…
– Ötezer lépcső! – szólt Emőse. – Mit gondolsz, Busut, régen jövőnk már?
– Egész éjjel! – felelt Busut. – De már a végén vagyunk.
Valóban leértek. Egy pompásan berendezett és nagyszerűen kivilágított terembe
értek. Senkit sem láttak a teremben. Csak mikor jobban körültekintettek, látták,
hogy a terem egyik részében egy aranyhinta van, és ezen hintáztat egy icinkepicinke
ember egy icinke-picinke kis asszonykát. Megismerték azonnal, hogy ez
az a kis házaspár, aki náluk fennjárt ősszel.
A kisember Busut elé ugrott, és megszólította:
– Te Busut! No, ne bámulj, nem tartottad meg a szavadat. Hisz úgy egyeztünk,
hogy ami a föld felett van, legyen tiéd, és ami a föld alatt van, az meg lesz az enyém. Hé, fiú, te megszegted az egyezséget, lejöttél a birodalmamba. No, most
ezért dolgot adok!
Ezzel az icinke-picinke ember feltárt egy nagy ajtót, halomszámra hevert ott az
arany és ezüst.
– Gyertek ide – szólt most a testvérekhez. – Te, Busut, számláld meg az aranyat!
És te, Emőse, számláld meg az ezüstöt!
Busut és Emőse beléptek az ajtón. Vakító fénnyel árasztotta be a föld alatt lévő
termet a sok drágaság.
Busut és Emőse hozzáfogtak a számláláshoz. Számláltak sok százmilliomon
felül, mikor egyszerre Busut ezt gondolja:
– Ej, ennek a pici jószágnak ennyi kincse van, nekem meg nincs semmim,
veszek belőle egy zsebbel!
Emőse is éppen ekkor gondolkozott így:
– Mit csinál ez a kis ember ezzel a sok kinccsel itt a föld alatt? Nekik ennyi,
nekünk semmi; teleszedem a zsebemet.
Ezt gondolva egymásra nézett a két testvér, de ugyanabban a percben
továbbszámláltak.
– Nem, nem bántjuk a másét!
És nem vettek el egy darabot sem a sok kincsből.
Kimondhatatlanul jó érzés szállt most a szívükbe, elkezdtek dalolni, és vidáman
végezték munkájukat.
Várták, hogy majdcsak előjön az az icinke-picinke ember, de az csak nem
mutatta magát.
Mikor készen lettek a munkával, felmentek ismét az ötezer lépcsőn, a vasajtó
becsapódott utánuk, és eltűnt nyom nélkül; többé meg sem lelték.

Ezentúl csendesen éltek magukban, dolgozva, mulatozva.
Egyszer aztán Busut nagyon beteg lett. Emőse éjjel-nappal virrasztott mellette.
– Oh, édes jó Istenem – sóhajtott a lányka, – ne hagyd meghalni az én kedves, jó
bátyámat, vagy ha elveszed, haljak meg én is!
Több napig feküdt már Busut elerőtlenedve, mikor egy reggel csak egész
vidáman ébredt, és felülve ágyában így szólt:
– Kedves húgom, köszönöm a pompás bort, mit az éjjel velem itattál. Teljesen
meggyógyított.
Emőse csak mosolygott, mert neki bizony sem bora, sem semmiféle orvossága
nem volt, ő hát nem adhatta bátyjának a finom bort. Bátyja bizonyosan álmodta
azt.
De sebaj, hálát adott az Istennek, hogy bátyja ismét egészséges. Csendesen éltek,
éldegéltek tovább békében, szeretetben. Busut igen szép kis kertet készített az
omladozó vár udvarán. Emőse virágágyakat és veteményeket rendezett el benne.
Esténként a virágok közt lévő kis gyeppadra telepedtek, onnan néztek fel a
romokra. Azoknak a romoknak már ők minden zegét-zugát átkutatták és
bebarangolták.
Amint egy este így üldögéltek a holdvilág fényénél, melynek sugarai az udvar
közepén lévő kútba estek: egyszerre csak különös mozgást láttak ott.
– Tán csak álmodom! – gondolta Busut.
– Milyen szép álmom lesz most! – suttogta Emőse is.
S nézték, figyelmesen nézték, amint a kútból sok-sok apró emberke kapaszkodik
fel, hasonlók ahhoz, aki már kétszer megjelent előttük. Ezek a kisemberek
mindannyian mesterembereknek látszottak. Egyiknek aranykalapács, másiknak
malterkanál, véső, fúró, szekerce, fűrész volt a kezében. Fürgén ugráltak ki ezek
a kis törpék a kútból, és egy szempillantás alatt ellepték az udvart, felkúsztak a
falakra. Hemzsegtek mint a dolgos hangyák. Fúrtak, faragtak, kalapáltak,
meszet, téglát hordtak, szegeztek, falaztak. Szóval építettek.
Mikor készen állott a pompás épület, festették a szobákat, díszítették a
csarnokokat, bútoroztak, berendeztek mindent. Még a harangot is megöntötték és
felhúzták a várkastély tornyába. Erre éppen kivirradt. Hajnalt kezdtek
harangozni.
A harangkongásra Busut és Emőse fölriadtak. Ekkor már a kert is parkká volt
alakítva. Előttük magasra lövellt a víz a szökőkútból.
Busut és Emőse a szemüket dörzsölték:
– Oh, Busut – szólt a kislány –, ha valóban ilyen volna a mi omladozó várunk,
úgy mi csakugyan grófok lehetnénk újra.
– Kedves Emősém – felelt a bátya –, nem kívánok én semmi egyebet, csak téged
tartson meg a jó Isten, légy mindig jókedvű és szeress úgy, mint én téged
szeretlek.
– Édes bátyám, hisz én jobban szeretlek, mint saját magamat.
A két testvér megölelte egymást.
Ekkor az icinke-picinke törpe állt elébük, és szólt:
– Busut gróf és Emőse grófnő, íme, átadom váratokat. Ötszáz év óta őriztem én
itt a romokat, kincseivel együtt. Őriztem addig, míg találtam egy testvérpárra,
kik ily önfeláldozó szeretettel ragaszkodnak egymáshoz. Meggyőződtem, hogy ti
szegénységben is becsületesen éltek, minden kísértésnek ellenálltok, és a szeretet
sohasem fogy ki szívetekből. Íme, átadom a felépített várat, átadom a törpék
kincsét is, mely ama vasajtó alatt rejlik. Jutalom ez jóságotokért,
munkásságtokért. Éljetek boldogul!
Erre az icinke-picinke ember kis feleségével együtt karonfogva újra eltűnt.
Eltűntek vele az apró mesteremberek is, nagy hangon kiabálva:
– Éljen Busut gróf, éljen Emőse grófnő!
A nap ragyogó fénnyel kelt föl az égbolton. A testvérek bámulva tapasztalták,
hogy amit az éjjel láttak, nem volt álom.
A régi várkastély ott állt teljes pompájában felépítve.
Nem sok idő telt el, és a vár alján is benépesítette a testvérpár az elhagyatott
környéket. Gyönyörű kis helységet építettek arra a helyre, hol idejövetelükkor
csak falut találtak. A falu végére pedig, hol az öregember háza állott, templomot
emeltek a jó Isten dicsőségére.

Forrás: A törpék kincse

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet: