A háromkirályok ajándéka
Egy dollár és nyolcvanhét cent. Ennyi volt az egész. Della apránként gyűjtötte össze: ahol csak tudott, spórolt egy-egy centet, ha alkalmanként sikerült valamit lealkudnia a hentesnél, a fűszeresnél vagy a zöldségesnél. Gondosan háromszor is újraszámolta. Egy dollár és nyolcvanhét cent. És másnap karácsony.
Nem maradt más, leült az ócska kanapéra és sírni kezdett.
Amikor már kissé megnyugodott, szomorúan körülnézett. A kis bérlakás nem volt éppen sivár, de kétségtelenül szegényes. A ház bejáratánál rozsdás levélszekrény, amelybe alig fért bele egy boríték.
A csengő már régóta nem működött. Az ajtón ez a név állt: „Mr. James Dillingham Young.”
Amikor ezt a nevet még kifestették, Mr. James Dillingham Young heti harminc dollárt keresett.
Most már csak húszat.
A név eközben veszített valamit a méltóságából, de a házaspár nem változtatott rajta. A világ számára ő Mr. James Dillingham Young maradt, de amikor hazaért a kis lakásba, Della elé futott, átölelte, és csupán ennyit mondott:
– Jim.
Della most elcsendesedve ült az ablaknál. A szeme pirosra sírva, az arca elgondolkodó.
Holnap lesz karácsony, és neki mindössze egy dollár és nyolcvanhét centje van, hogy ajándékot vegyen Jimnek. Hónapok óta gyűjtött, de a pénz mindig kevésnek bizonyult. A megélhetés mindent felemésztett.
Jimnek értékes ajándékot adni ennyiből – lehetetlen. Mégis, Della eltökélten akarta: valamit, ami méltó hozzá. Valamit, ami kifejezi, mennyire szereti.
A két ablak között egy keskeny tükör lógott a falon. Talán láttál már hasonlót: abban a tükörben az ember nem látta magát teljesen, csak ha gyorsan mozdult, és elcsípte a pillanatot, amikor a tükör épp befogta. Della vékony és mozgékony volt – megtanulta, hogyan lehet benne épp annyit látni, amennyire szüksége van.
Most egy pillanatra megállt előtte. Szeme hirtelen felragyogott, majd elkomorodott.Egy gyors mozdulattal kibontotta a haját, és hagyta, hogy teljes hosszában leomoljon.
A James Dillingham Young házaspárnak két igazi kincse volt. Az egyik Jim aranyórája, amely az apjáé, sőt a nagyapjáé is volt. A másik Della haja – hosszú, puha, barna, mint a folyó vize naplementekor.
Ha egy királyné lakott volna a szomszéd szobában, Della haját minden nap megmosta és megszárította volna – csak hogy a királyné irigykedve nézze.
Ha pedig egy király lakott volna ugyanabban a házban, Jim minden alkalommal megnézte volna az óráját, mert tudta, hogy még a királynak sincs olyan értékes kincse, mint az övé.
Most viszont Della gyönyörű haja leomlott a vállára – vastag, selymes fonatban, egészen a térdéig ért.
Fénylett, mint a barna selyem. Aztán gyors mozdulattal feltűzte újra a fejére, és egy pillanatra megállt, miközben egy könny gördült végig az arcán.
Felvette kopott barna kabátját és régi kalapját, és elszántan az utcára indult. Az elhatározás szilárdan égett a szemében.
A ház sarkán egy tábla függött:
„Mrs. Sofronie – Hajáruk minden fajtában.”
Della felszaladt a lépcsőn, kissé lihegve kopogott. Az ajtót egy nagydarab, sápadt asszony nyitotta ki, akinek arca hideg volt, mint a fém.
– Megvenné a hajam? – kérdezte Della.
– Veszek hajat – mondta a nő. – Vegye le a kalapját, hadd lássam.
Della kibontotta a haját. Lezuhant a válláról a barna zuhatag.
– Húsz dollárt adok érte – mondta Mrs. Sofronie, megfogva a tincseket.
– Kérem, adja ide gyorsan – felelte Della.
Tíz perccel később Della már az utcán volt, húsz dollárral a kezében, a hosszú haja nélkül. De az arcán mosoly ült. Akkor még nem is tudta, hogy most kezdődik el a karácsonyi csoda.
Boltról boltra sietett, míg végül megpillantotta az ajándékot, amit keresett. Jimnek készült.
Minden árut, minden kirakatot végignézett, de csak akkor állt meg, amikor az üzlet egyik kirakatában megpillantotta azt: egy egyszerű, elegáns arany láncot egy zsebórához.
Amint ránézett, tudta, hogy ez az igazi. Nem volt rajta semmi felesleges díszítés, sem cifra mintázat.
Tiszta, egyszerű, nemes tárgy volt — pont olyan, amilyennek Jimet látta. A lánc nem hivalkodott, csak halkan hirdette az értékét, ahogyan Jim is tette.
Ez volt az a lánc, ami méltó volt Jim órájához. Az a lánc, amelyik, ha Jim az utcán előveszi az óráját, nem engedi, hogy szégyenkezzen miatta.
A lánc ára huszonegy dollár volt. Della kifizette, és a maradék nyolcvanhét centet zsebre tette.
Az aranyláncot a kezében tartva boldogan indult haza. Most már biztos volt benne, hogy megtalálta a legtökéletesebb ajándékot a világon.
Amikor hazaért, izgatottan fellélegzett, és egy pillanatig csak nevetett — kissé idegesen, kissé boldogan.
Aztán elővette a tükröt, és belenézett.
A tükörben egy vékony, rövid hajú lány nézett vissza rá. A haja már alig ért az álláig.
Egy ideig csak nézte magát. Aztán, mint aki elhatároz valamit, elővette a vasalót és megpróbálta kicsit göndöríteni, hullámosra formálni a haját. Ha már hosszú nem lehet, legyen legalább játékos, gondolta.
Amikor végzett, elégedetten bólintott.
– Nem is olyan rossz – suttogta mosolyogva. – Úgy nézek ki, mint egy iskoláslány. Aztán elkomolyodott. – De Jim szeretni fog így is. Hisz engem szeret, nem a hajamat.
Pontban hét óra lett.
A vacsora már elkészült: egy kis sült csirke, burgonya, és saláta — egyszerű, de házias étel.
Della megterített, az asztalra tette a vacsorát, és a kezébe vette a kis dobozt, benne az aranylánccal.
Várta Jimet.
Ahogy a lépcsőn meghallotta a lépteit, a szíve nagyot dobbant. Gyorsan a tükörhöz rohant, még egyszer megnézte magát, majd odaugrott az ajtóhoz.
Jim belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és mozdulatlanul megállt. Vékony kabátját már régen kikezdte a tél, kezében egy régi esernyő. Sápadt arca fáradtnak tűnt a napi munka után — de a szeme mindig ugyanúgy ragyogott, amikor Dellára nézett.
Most azonban ez a ragyogás eltűnt. Ahogy meglátta Della rövid haját, az arca megváltozott. Nem dühös volt, nem csalódott, inkább… megrendült. Olyan kifejezéssel nézett rá, amilyet Della soha nem látott még rajta, és amit nem tudott hová tenni.
– Jim – szólalt meg halkan –, ne nézz így rám! Levágtam a hajam és eladtam, mert akartam neked venni valamit karácsonyra. A hajam majd visszanő, ne aggódj! Nem baj, ugye? Hisz nem a hajamért szeretsz, hanem engem.
Jim továbbra sem szólt semmit. Csak nézte, és mintha gondolataiban máshol járt volna.
– Mondj valamit, csak szólalj meg! – kérlelte Della. – Lehet, hogy nem tetszem így? Olyan kislányos lettem, tudom, de ugyanaz vagyok, Jim… ugyanaz, aki tegnap is voltam.
Jim ekkor végre megmozdult. Közelebb lépett hozzá, és a karjába zárta.
– Della – mondta halkan. – Nem zavar, hogy levágattad a hajad. Csak… furcsa volt hirtelen látni.
Aztán elengedte, és a kabátja zsebéből előhúzott egy kis csomagot.
– De most nézd csak meg, mit hoztam neked. Ha kibontod, akkor megértesz mindent.
Della remegő kézzel bontotta ki a kis csomagot. Egy pillanattal később felkiáltott örömében — majd hirtelen könny szökött a szemébe.
A dobozban egy pár hajfésű volt — az a pár, amelyet már hónapok óta nézegetett a kirakatban, egy szépségboltban a Broadway-n. Gyönyörű, teknőcpáncélból készült fésűk, apró drágakövekkel díszítve — pontosan olyanok, amilyeneket mindig is szeretett volna.
Tudta, hogy drágák, és soha nem remélhette, hogy valaha is megveheti őket. És most, hogy végre a kezében tarthatta, már nem volt haja, amelybe beletűzhetné őket.
De mégis boldogan szorította magához a fésűket, és végül mosolyogva nézett fel Jimre.
– A hajam gyorsan megnő újra, Jim – mondta halkan. – Olyan gyorsan, hogy észre sem veszed.
Aztán hirtelen felragyogott az arca.
– De most nézd csak, milyen ajándékot vettem neked! – mondta, és átnyújtotta az arany láncot. – Tudom, milyen lesz, ha végre a zsebórádhoz csatolhatod! Nézd meg, milyen gyönyörű, Jim!
Jim leült, és csendesen mosolygott.
– Della – mondta –, tegyük félre most egy időre az ajándékainkat. Túl értékesek ahhoz, hogy használhassuk őket. Az órámat eladtam, hogy megvehessem neked ezeket a fésűket.
Della egy pillanatra meg sem tudott szólalni. Aztán halkan, nevetve sírni kezdett.
Mindketten tudták, milyen ostobán bölcsek voltak — és milyen bölcsen ostobák.
Egy pillanattal később már egymás karjában nevettek, és a kis lakás újra megtelt melegséggel és fénnyel. Mert a karácsony nem az ajándékokról szólt, hanem arról, hogy adni tudtak — önzetlenül, szeretetből.
A háromkirályok voltak az elsők, akik ajándékot hoztak a világnak.
Ők voltak a legbölcsebbek.
Minden ajándék mögött, amelyet az emberek egymásnak adnak, ott állnak ők – a háromkirályok, mint példák arra, hogyan kell adni.
És én azt mondom:
közülük a legbölcsebbek Della és Jim voltak.
Ők, akik egymásért mindent odaadtak.
Ők – a háromkirályok utódai.
O. Henry: The Gift of the Magi történet nyomán
Ha tetszett a mese, és még olvasgatnál, nézd meg a többi manótörténetet is:
Mese a meséről
Tárnoki Róbert: Mese a meséről Meseországban nagy ribillió volt az éjjel. Sebesszárnyú kolibrimadár hozta a hírét. Hogyan történt, mint történt, ő maga sem tudta bizonyosan, csak annyit látott, hogy sötét sereg lepte el a fejedelmi palotát és vezére egy zordképű...
Manó országban
Manó országban No, édes gyerekeim, most én mesélek nektek. - De hogy is kezdjem? Igaz! - Így. - Volt egyszer - egyszer volt - egyszer egy az egy. - No lám, zavaromban már számolni is kezdek. - Szó se róla, hiszen aki számolni tud, az nagyon szép és dicséretes...
Erdőszépe
Erdőszépe Sűrű erdő kellő közepében lakott Erdőszépe az édesanyjával. Hófehér márványházikóban laktak, gyöngyházból voltak az ablakok, égőpiros rubinkőből az ajtókilincsek.Erdőszépe szegről-végről tündérkisasszony volt. Az édesanyját Aranyhullámnak hívták, s a...
A szorgos manók és a kelengye
A szorgos manók és a kelengye Mily messze, mi távol a kedves idő, A régi, a hangulatos, pihenő,Mikor a kicsiny manók, a törpikék,A fáradtól a munkát elvevék, Most a mese-országban lakoznak, S az emberekhez már nem kívánkoznak,Mert, hajh, gonoszok, s kikacagták őketA...
A barna pók
A barna pók A Barna Pókot senki se szerette és ő se szeretett senkit. Így hát egészen könnyen tehette azt, hogy magányosan élt a nagy tölgyfa mélyedésében, anélkül, hogy barátságot kötött volna a madarakkal, melyek feje fölött fészkeltek vagy az erdei manókkal,...
Bretagne-i karácsonyi mese
Karácsonyi mese - A manók fülei Bretagne-i karácsonyi mese az 1880-as évekből: táncoló manók, játékot osztó angyalka és a szamárfül eredetének kedves, régi története. Egy mocsáros vidéken, hová ritkán téved emberi lény, vidám életet folytattak a kis manók. Ha...
A malom manói
A malom manói Messze, messze innen, élt egyszer egy molnár, akinek egész életét megkeserítették a gonosz kis manók. Éjjel, amikor mindenki lepihent már, a malom kerekei megállottak, előbújtak földalatti oduikból, s ami lisztet a molnár aznap megőrölt, kiszórták a...
Mikes Lajos: A vasorrú bába drágakövei
Mikes Lajos: A vasorrú bába drágakövei Egy szép napon Sanyi manó, mikor kezében söprűjével vigan repült keresztül a réten, látta, hogy a vasorrú bába házának ajtaja tárva-nyitva van. Megállt hát és bekukucskált az ajtón. Látta, hogy a vasorrú bába tüzet rakott...
Mikes Lajos: A darázsnéni
Mikes Lajos: A darázsnéniEgyszer, mikor Sanyi manó vigan röpdösött a réten, hóna alatt a seprüjével, észrevette, hogy közel ahhoz a helyhez, ahol az orgonabokor szokott viritani, egy kiszáradt fatörzs áll magában. És mikor közelebbről megnézte, látta, hogy a...
Grimm mesék: A törpék
Grimm mesék: A törpékVolt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony. A szegény embernek meghalt a felesége, a szegény asszonynak az ura, s mindakettőnek volt egy leánya. A leányok szerették egymást, rendszerint együtt jártak-keltek, játszottak. Egyszer a szegény...












