Rubinszem 3 fia
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer igen-igen messze, még Meseországon is túl, volt egyszer egy öreg király. Ez a király igen nagyon öreg volt és már maga sem tudta, hogy hány éves.
Térdig érő hosszú szakálla volt, amely olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó. Ennek a királynak az egyik szeme gyémántból, a másik pedig sötét vörös rubinból volt. De csak a gyémántszemét tartotta nyitva. Ebből a szeméből csupa áldás és boldogság sugárzott a népére. Nem is volt ám a világon több olyan ország, mint az öreg királyé. Az emberek ott olyan megelégedettek és boldogok voltak, hogy még aludni sem kívánkoztam sohasem.
A király másik szeme rubonból volt. Azt mindig csukva tartotta, mert ha avval ránézett valaire, az menten a föld alá süllyedt. Az öreg király csak olyankor nyitotta ki ezt a szemét, ha ellenség jött az országába. De mikor elterjedt a világon ennek a rubinszemnek a hre, nem volt olyan bátor vezér, aki az öreg király ellen mert volna háborút kezdeni. Így hát roppant régen nem nyitotta már ki az öreg király a rubinszemét.
Volt ennek az öreg királynak három fia. Ezek a fiúk igen csintalanok voltak. Az édesanyjuk már régen meghalt, királyi apjuknak meg kormányozni kellett, így hát nem volt senki, aki nevelje őket. Hej, de nagyon neveletlenek is voltak ám ezek a fiúk!
Egyszer, mikor egy délután a nagy gyümölcsös kertben játszadoztak a fiúk, míg öreg apjuk egy óriási körtefa alatt szundikált, így szólt a testvéreihez a legöregebbik királyfi:
– Ugyan miért tarthatja a mi apánk folyton zárva az egyik szemét? Különös egy dolog ez. Más fiúk apjának mind a két szeme nyitva van.
A középső fiú közbeszólt:- Nyissuk ki. Most úgyis alszik, nem fogja megtudni, mi történt.
Csak ez a biztatás kellett a legöregebb rosszcsontnak. Menten odafutott az alvó királyhoz, hogy felnyissa lezárt szemét. A többiek odaálltak melléje és tátott szájjal lesték, hogy mi fog történni. Egy kis ideig még habozott a bátyjuk, de egyszerre elszánta magát és felnyitotta alvó apja szemét. De mert reszketett a keze, hát csak félig tudta kinyitni. No volt ám nagy ijedtség, amikor meglátták azt a nagy vörös golyót, amely rájuk villant. Hát még mikor el akartak futni és nem tudtak megmozdulni sem!
Ekkor látták csak, hogy félig a földbe süllyedtek. Hasztalan volt minden erőlködés, nem tudtak szabadulni.
Ekkor sírni akartak mind a hárman, de nem tudtak, sőt egyszerre úgy elkezdtek nevetni, hogy a könnyük is kicsordult. A nagy nevetésre felébredt az öreg király és rögtön tudta, mi történt.
Iszonyúan megharagudott. Főképpen, mikor látta, hogy a fiai ahelyett, hogy bánnál bűnüket, még ilyen vidáman nevetnek is.
– Hát ti, kinevetitek ősz apátokat, – kiáltott rájuk az ősz király.
– Pedig másképp nem szabadíthatlak meg benneteket, míg mindegyitek ezer könnyet nem hullajt.
– Nem nevetjük mi édesapánkat, mert inkább sírni szeretnénk, de valakik itt a föld alatt folyton csiklandozzák a talpunkat.
Az öreg király igen szerette a fiait és hogy minél előbb megszabadítsa őket, gyors követeket küldött az Aranykirályhoz, akinek birodalma az ő országa alatt volt, hogy tiltsa meg a manóinak a csiklandozást, mert különben sosem szabadulnak meg a fiai.
De az Aranykirály azt üzente, hogy neki senki nem parancsol s az ő alattvalói azt teszik, ami nekik tetszik.
Még kétszer küldött követeket az öreg rubinszemű király, de azok is ezt a választ kapták. Mikor negyedszer is elküldte az öreg király a követeit, hát nagyon megharagudott az Aranykirály és három alattvalójával azt izente, hogy Rubinszem maradjon nyugton, mert baj lesz különben.
Mikor Rubinszem elé került a három kis manó, olyan szemtelenek voltak, hogy még a sipkájukat is a fejükön tartották. Figyelmeztette is őket az öreg király, de ők nem hallgattak reá. Sőt, mintha összebeszéltek volna, egyszerre mindhárman a fejük tetejére álltak s Rubinszem felé rugdosták a lábukat.
De ez már több volt a soknál! Az öreg király kinyitotta félig a rubinszemét s abban a pillanatban övig elsüllyedt a három manó. Erre lehúzták a papucsaikat s három ember folyton csiklandozták a talpukat. A manók erre olyan éktelen nevetésbe kezdtek, hogy Aranykirály még aludni sem tudott. Izent ám gyorsan Rubinszemnek, hogy engedje szabadon a manóit. De az öreg király elkergette a követeket. Pedig nagyon sajnálta már a fiait, hanem ő büszke volt és azt akarta, hogy Aranykirály kérjen tőle bocsánatot. Aranykirály pedig azt várta, hogy Rubinszem kérlelje meg őt. Így hát nem lett vége a háborúskodásnak.
Már sok éve tartott ez így, mikor egy napon beállít a két királyhoz Felhőkirály követe. Evvel azt üzente a Felhőkirály, hogy intézzék már el a dolgukat, mert a nagy nevetés már ráragad az ő alattvalóira is, ami pedig nagy baj, mert azoknak sírniok kell, mert különben sohasem lesz eső.
De ha a veszekedő királyok nem akarnak kibékülni, hát ő elkezdi verni az alattvalóit és addig veri őket, amíg annyit nem sírnak, hogy Rubinszem és Aranykirály országa egészen el nem ázik. Hát, megijedt ám erre a két király. De még mindig nyakaskodtak. Hanem mikor a Felhőkirály újra üzent, hát titokban mind a ketten elindultak, hogy kibéküljenek.
Épp az országuk határán találkoztak. Ott aztán megölelték, megcsókolták egymást és szent volt a béke. Mire Rubinszem hazaért, már javában sírtak a fiai. Mire pedig leperdült arcukon az ezredik csepp könny is, szépen megszabadultak rabságukból.
Rubinszem a három manót is szabadon bocsájtotta, akik olyan nagy barátságot kötöttek az ő három fiával, hogy alig akartak elmenni.
Mielőtt útrakeltek volna, iszonyú nagy lakomát csaptak, mikor pedig az véget ért, elkísérték a manókat az ország végéig.
Onnan aztán hazamentek a fiúk, hanem ettől a naptól fogva nem volt náluk jobb gyerek a világon, mert a kemény leckét soha el nem felejtették.
Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet:
A szorgos manók és a kelengye
A szorgos manók és a kelengye Mily messze, mi távol a kedves idő, A régi, a hangulatos, pihenő,Mikor a kicsiny manók, a törpikék,A fáradtól a munkát elvevék, Most a mese-országban lakoznak, S az emberekhez már nem kívánkoznak,Mert, hajh, gonoszok, s kikacagták őketA...
A barna pók
A barna pók A Barna Pókot senki se szerette és ő se szeretett senkit. Így hát egészen könnyen tehette azt, hogy magányosan élt a nagy tölgyfa mélyedésében, anélkül, hogy barátságot kötött volna a madarakkal, melyek feje fölött fészkeltek vagy az erdei manókkal,...
Bretagne-i karácsonyi mese
Karácsonyi mese - A manók fülei Bretagne-i karácsonyi mese az 1880-as évekből: táncoló manók, játékot osztó angyalka és a szamárfül eredetének kedves, régi története. Egy mocsáros vidéken, hová ritkán téved emberi lény, vidám életet folytattak a kis manók. Ha...
A malom manói
A malom manói Messze, messze innen, élt egyszer egy molnár, akinek egész életét megkeserítették a gonosz kis manók. Éjjel, amikor mindenki lepihent már, a malom kerekei megállottak, előbújtak földalatti oduikból, s ami lisztet a molnár aznap megőrölt, kiszórták a...
Mikes Lajos: A vasorrú bába drágakövei
Mikes Lajos: A vasorrú bába drágakövei Egy szép napon Sanyi manó, mikor kezében söprűjével vigan repült keresztül a réten, látta, hogy a vasorrú bába házának ajtaja tárva-nyitva van. Megállt hát és bekukucskált az ajtón. Látta, hogy a vasorrú bába tüzet rakott...
Mikes Lajos: A darázsnéni
Mikes Lajos: A darázsnéniEgyszer, mikor Sanyi manó vigan röpdösött a réten, hóna alatt a seprüjével, észrevette, hogy közel ahhoz a helyhez, ahol az orgonabokor szokott viritani, egy kiszáradt fatörzs áll magában. És mikor közelebbről megnézte, látta, hogy a...










