Bér Böske: Mazsolaszem királyné csínytevései
Volt egyszer egy ici-pici királynő, – Mazsolaszemnek hívták – aki a sok nagy király és királyné között arról volt nevezetes, hogy ő volt mindnyájuk között a legkisebb és az egész hatalmas országa csirkefogó, gézengúz gyerekei között a legislegnagyobb.
Hogy hogy is merészelek ilyet írni egy valóságos kis királynőről, aki egész nap aranyozott trónuson ült, azt magam sem tudnám megmondani.
Mert akármilyen kicsi volt, mégis csak királynő volt és az őszhajú miniszterek minden reggel kézcsókkal jártultak hozzá. No de ezzel meg is járták. Mert ha jókedvűen ébredt, megcibálta a szakállukat, de ha rossz kedvében találták, kiöltötte nyelvét és csak ennyit mondott:
– Eltakarodjanak vén salabakterek.
Hiába termett mellette Alfonzina, a hoppmesternő és ütötte fel az aranyfedelű királyi illemkönyvet, amelyben minden meg van írva, még az is, hogy tüsszenteni a hét melyik napjának melyik órájában szabad.
Mazsolaszem hátradőlt a trónusán és olyanokat ásított, hogy az udvari dámák parókái izegni-mozogni kezdtek. Hát hogyisne, mikor ilyen átkozottan unalmas az élete.
Mikor a többi gyerek mind futkározhat a napsütésben, neki elnökölni kellett a minisztertanácsban. Mikor más kislányok főzőcskéztek és babáikat mosdatták, neki nagy ákom-bákom betűkkel kellett mindeféle papírosra a nevét aláírni. És mikor minden kisgyermeket elringat az édesanyja s gyönyörű meséket mond hétfejű sárkányról, Baracklekvárországról, hosszúbajuszú egérkomáról, neki be kellett feküdnie egy aranyozott mennyezetes ágyba a harmincháromágú koronával a feje búbján s az ágy mindegyik sarkánál egy-egy talpig fegyverbe öltözött strázsa állt őrt.
Irigyelje, aki akarja.
Történt egy nevezetes délelőtt, hogy a kis királynőt sétálni vitték a parkba. De nem olyan egyszerű dolog volt az, ne gondoljátok. Elől ment két alabárdos, utána két veresfrakkos komornyik következett, ezek vitték az illemkönyvet, mert Alfonzina, a hoppmesternő, abba minden pillanatban betekintett. Alig hogy felütötte, rögtön ki is sütötte, hogy nem illik egy királynőnek lepke után futni, szitakötővel kergetőzni, más virágot szagolni, mint rózsát, mert csak az méltó egy királyi orrhoz. Köszönöm az ilyen sétát.
Mazsolaszem ugyanezt gondolta, amint apró peckes léptekkel haladt az udvari dámáktól kísérve. Két oldalt egyenesre nyírott bokrok álltak, mint a katonák. Ravaszképű manók kukucskáltak ki a sűrűből. Kőből voltak és ezért télen nem is fáztak, nyáron nem volt melegük.
Bársonyos, sima pázsitok terültek el jobbról, balról, de jó is volna rajtuk meghengergőzni. Márványmedencében aranyhalacskák úszkáltak, oh, jaj, ha megfoghatna belőlük csak egyet!
S a cseresznyefák megrakodva, hogy bólogattak feléje:
– Kússzál fel hozzánk, szakíts belőlünk!
Mazsolaszem addig-addig nézegette vágyó szemekkel a gyönyörűséges nagy kertet, hol ő, ha egyszer kihancúrozhatná magát, mint más közönséges gyerek, valahogy csak beletörődne, hogy különben királynő legyen, míg egy furfangos terv érlelődött meg gonosz kis fejében.
Meg fog szökni, még ha visszahozzák is. Könnyű volt az kigondolni, de végre is kell hajtani. Elől megy két alabárdos, utána két veresfrakkos komornyik következik. Ők viszik az illemkönyvet s Alfonzina hoppmesternő abba minden pillanatban betekint.
– Megvan, ujjongott a kis királynő s örömében hangosat rikkantott, aztán hirtelen egyik lábára állott, elkezdett pörögni sebesen, mindig sebesebben, mint egy valóságos pörgettyű.
Több se kellett.
Alfonzina kővé meredt ijedtében s az udvari dámák a hajukat tépték. Nekiestek az illemkönyvnek Illik-e egy királynőnek egy lábon pörögni? Lapozták, forgatták, de csak nem bírtak ráakadni. Még a két komornyik is beledugta az orrát, nemkülönben a két alabárdos. Végére jártak már mindegyik lapjának, de mindhiába. Hogy erre nem gondolt a királyi illemkönyv tudós tanára!
De mire feltekintettek belőle – akkor várt csak rájuk a cifra meglepetés. A kisleány úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, – még fűszál sem hajlott meg a lába nyomán.
Lett ájuldozás, sikongatás, futkosás, keresés. Még Alfonzina is úgy megfeledkezett hoppmesternő mivoltáról, hogy két kézre fogta sleppjét és úgy nyargalt a komornyikok nyomába, kibomlott tincseivel, hogy csak a seprő hiányzott alóla s boszorkánynak is beillett volna.
Mazsolaszem pedig futott hegyen-völgyön, árkon-bokron kereszül. Csupa csipke köntöskéjét pajkos ágak megcibálták.
Ezüstszín folyócska elébe kanyargott, sebaj, átszökkent rajta, csak gyémántcsattos topánkája maradt el utána.
A szellő incselkedve ragadt bele aranyos hajába. Ni, ott gurítja harminchárom ágú koronáját, hogy csak úgy sziporkázik a sok drágakő. Törődik is vele. Fut, fut, egyre fut, egyszerre csak ott találja magát egy nagy virágos réten.
Tarka szoknyájú kis parasztlányok guggoltak a fűben és dalolászva gyomlálgattak. Kakukkfű, bojtorján még feltolakodnának a sok drága ültetvény közé. De a kis királynő megjelenésére összecsődültek, felugráltak. Ilyet még nem láttak sohase.
Hát, fura látványt nyújtott, mondhatom. Borzasan, tépetten állott ott, mint egy kis ágról szakadt gézengúz. Mindennek beillett volna inkább, mint királynőnek.
A kis parasztlánykák meg is sajnálták szegényt. Annyit se kérdeztek, mi járatban van, honnan jött. Körefogták, simogatták.
Az egyik leadta három szoknyácskája közül a legrangosabbat, másik leoldotta a köténykéjét, harmadik varkocsot font a hajából, a negyedik futott elemózsiás tarisznyájáért és megkínálta hamuba sűlt ropogós pogácsával.
A legidősebb ráncos csizmát viselt a lábán, a másiknak meg piros pruszlikja volt. Hát a többi! hogy tudnak azok mind nótázni, cikkázni!
A kis királynő majd megpukkadt a boldogságtól, mikor beállt közéjük. Így még nem mulatott életében, pedig hetvenhét tudós ült naphosszat az országában és egyre a mulattatásán törte a fejét.
Delet is elharangozták – mire lihegve-pihegve előtörtetett a megrémült udvari had. Elől a két alabárdos, utánuk a két komornyik, de se alabárd, se illemkönyv, azt elhagyták a nagy futásban. Félrecsúszott parókával, mint az elnyűtt harmónika.
Hát Alfonzina, a hoppmesternő? Az egyenesen odaájult a virágos mező kellő közepébe, mikor felismerte a kis királynőt. Mezítláb, kurta rokolyában.
És kisült, hogy valóságos királynő, akármilyen kicsi, mégis csak királynő. Nem is kapott áristomot, nem is térdeltették kukoricára. De mert semmi áron sem akart visszaülni a trónusára, hát kimondta a minisztertanács, hogy ezentúl hadd lelje kedvét éppen úgy, mint minden más közönséges gyerek. És úgy is lett, de nevetni fogtok, ha egyszer elmesélem a többit.
Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet:
Gazdag Erzsi: Mesebolt
Gazdag Erzsi - Mesebolt Volt egyszer egy mesebolt,abban minden mese volt. Fiókjában törpék ültek,vízilányok hegedültek. Öreganyók szőttek-fontak,apró manók táncba fogtakKaszás pók varrt az ablakban,lidérc ugrált az udvarban A lámpában ecet égett.Az egylábú...
Mikes Lajos: Sanyi manó csintalankodása
Mikes Lajos: Sanyi manó csintalankodása Egyszer, mikor Sanyi manó, hóna alá csapva söprüjét, ide-oda röpdösött a mezőn, meglátta Misit, a vargainast, aki feszesen baktatott előre és nem nézett sem jobbra, sem balra. Misinek egy darab deszka volt a fején és a...
Mikes Lajos: Sanyi manó és Huhu varázsló
Mikes Lajos: Sanyi manó és Huhu varázsló Egyszer, amikor Sanyi manó kilépett kis házikójából a rétre, kéménye kupakja lezuhant és legördült a földre. A kéménykupak nem sérült meg, de oly nehéz volt, hogy Sanyi manó hiába próbálta fölemelni. És sehogysem tudta...
Mese a meséről
Tárnoki Róbert: Mese a meséről Meseországban nagy ribillió volt az éjjel. Sebesszárnyú kolibrimadár hozta a hírét. Hogyan történt, mint történt, ő maga sem tudta bizonyosan, csak annyit látott, hogy sötét sereg lepte el a fejedelmi palotát és vezére egy zordképű...
Manó országban
Manó országban No, édes gyerekeim, most én mesélek nektek. - De hogy is kezdjem? Igaz! - Így. - Volt egyszer - egyszer volt - egyszer egy az egy. - No lám, zavaromban már számolni is kezdek. - Szó se róla, hiszen aki számolni tud, az nagyon szép és dicséretes...
Erdőszépe
Erdőszépe Sűrű erdő kellő közepében lakott Erdőszépe az édesanyjával. Hófehér márványházikóban laktak, gyöngyházból voltak az ablakok, égőpiros rubinkőből az ajtókilincsek.Erdőszépe szegről-végről tündérkisasszony volt. Az édesanyját Aranyhullámnak hívták, s a...






