Szabóné Nogáll Janka:
5 kis manó az erdőben
Felült Böske egyszer a nagymama ölébe és azt kérdezte:
– Ki volt az, aki elment vadászni, aki meglőtte, aki megsütötte, aki megfőzte és ki volt az a vastag, aki mindet mindet megette?
– Hát a te öt ujjad. Mutasd csak.
Böske mutatta, nagymama pedig az öt hegyes végű, kövér ujján is elmondotta: hogy ez elment vadászni, ez meglőtte, ez megfőzte, ez megsütötte, ez vastag pedig mindet megette.
De Böske csak hallgatott, csak csodálkozott. Nem lehet az, hogy az ő öt kis ujja ilyen dolgokat vitt volna véghez. Megint csak cirógatta nagymamát.
– Ki volt?
– Tudod mit? 5 kis manó volt
– És hol lakott?
– Messze az erdőben. Messze, messze, ahol még madár sem jár s csak mókuskák ugranak át egyk gallyról a másikra, mintha repülnének. Ott a nap sem süt, virág sem nyílik s a nagy vén, szakállas fenyők alatt egy icipici házikó van.
Abban laknak a manók. De csak éjjel. Nappal lemásznak a föld alá és vasat, rezet, kőszenet hordanak fel az embereknek. Van nekik hegyes sapkájuk, facipőjük, piros lámpájuk, nagy kosaruk s nagy pici kis kenyerük. Mind egyforma. Öreg manó, kis manó, fiúmanó, lánymanó, mind egyformának látszik.
Hát egyszer nagy elfáradt, elálmosodott két öreg manó és elment a jó istenkéhez, szállást kért, hogy lepihenhessen. Az icipici házát itt hagyta öt kis manónak, aki mind a két öreg manónak a gyereke volt.
– Hát csak vigyázzatok magatokra és szeressétek, segtsétek egymást.
Ezt mondta a két öreg manó utoljára és az öt kis manó most már csak így magában élt az icipici házban.
– Segítsük egymást – mondta a legöregebb, akit a többi, mert nagyon kövér volt, csak úgy hívott, hogy a Vastag.
– Csak mondd meg, hogy mit tegyünk? – ezt a többiek kérdezték tőle és sorba álltak, hogy Vastag kiossza a munkát.
– Hát nézz ide, aki utánam következel. Azt mondom, hogy elmész vadászni.
– De én nem tudom elsütni a puskát.
– Nem baj. Te csak a tarisznyát viszed. Az, aki a nyulat, a sok nyulat, a nagy nyulat meglövi, ez a középső testvérünk lesz. Mert én sok vadat akarok. Kettőnek kell azt hazacipelni.
– Hát én mit csinálok? – kérdezte a negyedik, aki kisebb volt, kislány volt.
– Te megfőződ.
– Hát én? Hát én? – kérdezte a legislegkisebb.
– Te megsütöd.
Ezzel Vastag elfordult és megint le akart feküdni a sutba, ahol eddig sem csinált egyebet, csak hízott.
– Jó, jó – mondták a többiek. – De mit csinálsz te?
– Majd meglátjátok!
Ezt a Vastag mondta, befordult és már hortyogott is úgy, mint a rossz duda szokott.
A négy testvér tehát dologhoz fogott. A két fiú kiment az erdőbe puskával, nagy tarisznyával. A két kislány a konyhát látta el.
Az, akinek főzni kellett s ezért Főzike is volt a neve, fát szedett, gyújtóst aprított, tüzet rakott, vizet tett fel.
A másik pedig, aki sütni akart s ezért Sütőke volt a neve, megtörte, megszitálta a sót, előkereste a spékelő tt, szépen kimosta, megtörölgette az edényeket meg a tepsit.
– Hát a Vastag mit csinált? – kérdezte Böske
-A Vastag bizony tovább is csak aludt. De hadd mondjam tovább.
Hát, amint így készülnek és nézegetnek ki, hol az ajtón, hol az ablakon, jön ám haza a két fiú, aki elment vadászni, aki meg is lőtte a vadat. Tele volt a tarisznya mindenféle jó sütnivalóval.
Elébük szalad a két kislány.
– Mit hoztatok? Mit hoztatok?
– Nyulat, foglyot, fácánmadarat.
Most már négyen megragadták a zsákot, húzták, vonták, kipakolták és bevitték a konyhába a sok jó falatot.
A vadász nyúzta, a puskás tisztította, Főzike kopasztotta, Sütőke sózta, borsozta.
– Hát a Vastag mit csinált? – kérdezte Böske.
– A Vastag bizony tovább is csak aludt. De hadd mondjam tovább.
Sült, főtt a nagyszerű ebéd. Ha a fa elfogyott, a két fiú hozott gallyat, ha víz kellett, lementek csöbörrel a patakhoz. A két kislány pedig forgatta, locsolta, pirította, párolta az ennivalót. S egy-kettőre, három hoppra készen volt az ebéd.
A fiúk előhúzták az asztalt, a lányok megterítették s a leves, meg a pecsenye már az asztalon is volt.
– Hát a Vastag mit csinált? – kérdezte Böske
– A Vastag bezzeg most már nem aludt. Felült, megdörzsölte a szemét, nagyot nyújtózott. Megérezte a jó pecsenye szagát és az asztalhoz ment.
– Nini, már készen is az ebéd? Derék legények, jó kislányok vagytok. Mondtam én, hogy segítsük egymást, hát most már együnk.
A testvérek kisebbek, fiatalabbak is voltak, szépen félrébb álltak s a Vastagnak kínálták oda a tálat. A Vastag pedig vett. Egy kanállal, két kanállal, tíz kanállal, húsz kanállal, s egyszer csak a leveses tálból minden kifogyott.
– Nagyon jó volt – mondta Vastag. – Nézzük, mi következik most?
A testvérek megint megkínálták és a Vastag vett a pecsenyéből. A fehér húsát, a két combját, a comja tövét, a szárnyát, a hátát, a nyakát, még a püspökfalatját is. És utoljára villára szedte a zúzáját, máját, kimártogatta még a zsírját is.
– No, most már láttátok, mit csinálok én.
Ezt a Vastag mondta, felállott az asztaltól és nagyot nevetett. De a négy kis dolgos manó nem nevetett ám.
Jól nekigyűrközött, nekirugaszkodott és úgy megcibálta, megcsiklandozta Vastagot, hogy ész nélkül menekült ki a házból. El is futott messzire, csak a hegyes sapkája meg a fapapucsa maradt a suton.
A vadász bezárta az ajtót s most már, miután ő volt a legnagyobb, ő parancsolt, ő osztotta ki a munkát. De ő is dolgozott és az icipici házban boldogan éltek a manók. A két fiú még csak nem is említette Vastagot.
De Főzike és Sütőke nem tudott megnyugodni. Ha nagyon fútt a szél, ha eső esett, ha járatlan magasra esett a hó, mindig emlegették Vastagot
– Vajon merre jár?
Sütőke azt mondta:
– Ha visszajönne…
És Főzike azt suttogta neki:
– Én bizony beereszteném…
Hát, így is történt. Egyszer, mikor csupa ezüst, csupa csingilingi volt az erdő, de amikor még a mókusok sem találtak ennivalót, kopogtattak ám az icipici ház ajtaján.
Sütőke kinyitotta és Főzike azt mondta:
– Isten hozott.
Vastag szomorúan, rongyosan bevánszorgott és leült az utolsó helyre. Sütőke bekötözte fájós lábát, Főzike meleg tejet, kenyeret adott neki.
– Hát a két fiú hol van? – kérdezte a Vastag.
– Az egyik elment vadászni, a másik meglövi a nyulat.
– És te megsütöd, te pedig megfőzöd?
– Igen, – mondta Főzike is, Sütőke is.
De most már megijedtek, hogy behívták, beeresztették Vastagot. Mert hiszen megint ő lesz az, aki az ebédet mindet, mindet megeszi.
Mikor a két fiú hazajött, nyulat hozott, fácánt hozott.
A szegény Vastag nagyon éhes, nagyon sovány volt. Sajnálták ők is. Hát csak elkészítették az ebédet úgy, amint szokták, egymást segítve, és az asztalhoz odahívták Vastagot is.
– Nézzük bátyó, tudsz-e már levest osztani, pecsenyét felvágni? Nézzük csak: mit csinálsz te, aki a legöregebb s a legokosabb vagy köztünk?
A Vastag ekkor visszagondolt a cibálásra, csiklandozásra, a hosszú vándorlásra, éhezésre, fázásra és egyformán, igazságosan öt részre osztott mindent. Mégpedig olyan igazságosan, hogy ő maga, aki most még semmit sem dolgozott, a jó pecsenyéből csak két krumplit, egy nyakat, meg egy püspökfalatot kapott.
Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet:
Gazdag Erzsi: Mesebolt
Gazdag Erzsi - Mesebolt Volt egyszer egy mesebolt,abban minden mese volt. Fiókjában törpék ültek,vízilányok hegedültek. Öreganyók szőttek-fontak,apró manók táncba fogtakKaszás pók varrt az ablakban,lidérc ugrált az udvarban A lámpában ecet égett.Az egylábú...
Mikes Lajos: Sanyi manó csintalankodása
Mikes Lajos: Sanyi manó csintalankodása Egyszer, mikor Sanyi manó, hóna alá csapva söprüjét, ide-oda röpdösött a mezőn, meglátta Misit, a vargainast, aki feszesen baktatott előre és nem nézett sem jobbra, sem balra. Misinek egy darab deszka volt a fején és a...
Mikes Lajos: Sanyi manó és Huhu varázsló
Mikes Lajos: Sanyi manó és Huhu varázsló Egyszer, amikor Sanyi manó kilépett kis házikójából a rétre, kéménye kupakja lezuhant és legördült a földre. A kéménykupak nem sérült meg, de oly nehéz volt, hogy Sanyi manó hiába próbálta fölemelni. És sehogysem tudta...
Mese a meséről
Tárnoki Róbert: Mese a meséről Meseországban nagy ribillió volt az éjjel. Sebesszárnyú kolibrimadár hozta a hírét. Hogyan történt, mint történt, ő maga sem tudta bizonyosan, csak annyit látott, hogy sötét sereg lepte el a fejedelmi palotát és vezére egy zordképű...
Manó országban
Manó országban No, édes gyerekeim, most én mesélek nektek. - De hogy is kezdjem? Igaz! - Így. - Volt egyszer - egyszer volt - egyszer egy az egy. - No lám, zavaromban már számolni is kezdek. - Szó se róla, hiszen aki számolni tud, az nagyon szép és dicséretes...
Erdőszépe
Erdőszépe Sűrű erdő kellő közepében lakott Erdőszépe az édesanyjával. Hófehér márványházikóban laktak, gyöngyházból voltak az ablakok, égőpiros rubinkőből az ajtókilincsek.Erdőszépe szegről-végről tündérkisasszony volt. Az édesanyját Aranyhullámnak hívták, s a...






