Szabóné Nogáll Janka:
5 kis manó az erdőben

Felült Böske egyszer a nagymama ölébe és azt kérdezte: 
– Ki volt az, aki elment vadászni, aki meglőtte, aki megsütötte, aki megfőzte és ki volt az a vastag, aki mindet mindet megette?
– Hát a te öt ujjad. Mutasd csak. 
Böske mutatta, nagymama pedig az öt hegyes végű, kövér ujján is elmondotta: hogy ez elment vadászni, ez meglőtte, ez megfőzte, ez megsütötte, ez  vastag pedig mindet megette. 
De Böske csak hallgatott, csak csodálkozott. Nem lehet az, hogy az ő öt kis ujja ilyen dolgokat vitt volna véghez. Megint csak cirógatta nagymamát.
– Ki volt? 
– Tudod mit? 5 kis manó volt
– És hol lakott?
– Messze az erdőben. Messze, messze, ahol még madár sem jár s csak mókuskák ugranak át egyk gallyról a másikra, mintha repülnének. Ott a nap sem süt, virág sem nyílik s a nagy vén, szakállas fenyők alatt egy icipici házikó van.

Abban laknak a manók. De csak éjjel. Nappal lemásznak a föld alá és vasat, rezet, kőszenet hordanak fel az embereknek. Van nekik hegyes sapkájuk, facipőjük, piros lámpájuk, nagy kosaruk s nagy pici kis kenyerük. Mind egyforma. Öreg manó, kis manó, fiúmanó, lánymanó, mind egyformának látszik.

Hát egyszer nagy elfáradt, elálmosodott két öreg manó és elment a jó istenkéhez, szállást kért, hogy lepihenhessen. Az icipici házát itt hagyta öt kis manónak, aki mind a két öreg manónak a gyereke volt. 
– Hát csak vigyázzatok magatokra és szeressétek, segtsétek egymást. 
Ezt mondta a két öreg manó utoljára és az öt kis manó most már csak így magában élt az icipici házban. 
– Segítsük egymást – mondta a legöregebb, akit a többi, mert nagyon kövér volt, csak úgy hívott, hogy a Vastag. 
– Csak mondd meg, hogy mit tegyünk? – ezt a többiek kérdezték tőle és sorba álltak, hogy Vastag kiossza a munkát.
– Hát nézz ide, aki utánam következel. Azt mondom, hogy elmész vadászni. 
– De én nem tudom elsütni a puskát.
– Nem baj. Te csak a tarisznyát viszed. Az, aki a nyulat, a sok nyulat, a nagy nyulat meglövi, ez a középső testvérünk lesz. Mert én sok vadat akarok. Kettőnek kell azt hazacipelni. 
– Hát én mit csinálok? – kérdezte a negyedik, aki kisebb volt, kislány volt. 
– Te megfőződ. 
– Hát én? Hát én? – kérdezte a legislegkisebb.
– Te megsütöd. 
Ezzel Vastag elfordult és megint le akart feküdni a sutba, ahol eddig sem csinált egyebet, csak hízott.
– Jó, jó – mondták a többiek. – De mit csinálsz te?
– Majd meglátjátok!
Ezt a Vastag mondta, befordult és már hortyogott is úgy, mint a rossz duda szokott. 

A négy testvér tehát dologhoz fogott. A két fiú kiment az erdőbe puskával, nagy tarisznyával. A két kislány a konyhát látta el. 
Az, akinek főzni kellett s ezért Főzike is volt a neve, fát szedett, gyújtóst aprított, tüzet rakott, vizet tett fel. 
A másik pedig, aki sütni akart s ezért Sütőke volt a neve, megtörte, megszitálta a sót, előkereste a spékelő tt, szépen kimosta, megtörölgette az edényeket meg a tepsit. 
– Hát a Vastag mit csinált? – kérdezte Böske
-A Vastag bizony tovább is csak aludt. De hadd mondjam tovább. 
Hát, amint így készülnek és nézegetnek ki, hol az ajtón, hol az ablakon, jön ám haza a két fiú, aki elment vadászni, aki meg is lőtte a vadat. Tele volt a tarisznya mindenféle jó sütnivalóval. 
Elébük szalad a két kislány.
– Mit hoztatok? Mit hoztatok? 
– Nyulat, foglyot, fácánmadarat.
Most már négyen megragadták a zsákot, húzták, vonták, kipakolták és bevitték a konyhába a sok jó falatot. 
A vadász nyúzta, a puskás tisztította, Főzike kopasztotta, Sütőke sózta, borsozta. 
– Hát a Vastag mit csinált? – kérdezte Böske.
– A Vastag bizony tovább is csak aludt. De hadd mondjam tovább. 
Sült, főtt a nagyszerű ebéd. Ha a fa elfogyott, a két fiú hozott gallyat, ha víz kellett, lementek csöbörrel a patakhoz. A két kislány pedig forgatta, locsolta, pirította, párolta az ennivalót. S egy-kettőre, három hoppra készen volt az ebéd.
A fiúk előhúzták az asztalt, a lányok megterítették s a leves, meg a pecsenye már az asztalon is volt. 
– Hát a Vastag mit csinált? – kérdezte Böske
– A Vastag bezzeg most már nem aludt. Felült, megdörzsölte a szemét, nagyot nyújtózott. Megérezte a jó pecsenye szagát és az asztalhoz ment. 
– Nini, már készen is az ebéd? Derék legények, jó kislányok vagytok. Mondtam én, hogy segítsük egymást, hát most már együnk. 
A testvérek kisebbek, fiatalabbak is voltak, szépen félrébb álltak s a Vastagnak kínálták oda a tálat. A Vastag pedig vett. Egy kanállal, két kanállal, tíz kanállal, húsz kanállal, s egyszer csak a leveses tálból minden kifogyott. 
– Nagyon jó volt – mondta Vastag. – Nézzük, mi következik most?
A testvérek megint megkínálták és a Vastag vett a pecsenyéből. A fehér húsát, a két combját, a comja tövét, a szárnyát, a hátát, a nyakát, még a püspökfalatját is. És utoljára villára szedte a zúzáját, máját, kimártogatta még a zsírját is.
– No, most már láttátok, mit csinálok én. 
Ezt a Vastag mondta, felállott az asztaltól és nagyot nevetett. De a négy kis dolgos manó nem nevetett ám. 
Jól nekigyűrközött, nekirugaszkodott és úgy megcibálta, megcsiklandozta Vastagot, hogy ész nélkül menekült ki a házból. El is futott messzire, csak a hegyes sapkája meg a fapapucsa maradt a suton. 
A vadász bezárta az ajtót s most már, miután ő volt a legnagyobb, ő parancsolt, ő osztotta ki a munkát. De ő is dolgozott és az icipici házban boldogan éltek a manók. A két fiú még csak nem is említette Vastagot. 
De Főzike és Sütőke nem tudott megnyugodni. Ha nagyon fútt a szél, ha eső esett, ha járatlan magasra esett a hó, mindig emlegették Vastagot
– Vajon merre jár?
Sütőke azt mondta:
– Ha visszajönne…
És Főzike azt suttogta neki:
– Én bizony beereszteném…
Hát, így is történt. Egyszer, mikor csupa ezüst, csupa csingilingi volt az erdő, de amikor még a mókusok sem találtak ennivalót, kopogtattak ám az icipici ház ajtaján. 
Sütőke kinyitotta és Főzike azt mondta:
– Isten hozott. 
Vastag szomorúan, rongyosan bevánszorgott és leült az utolsó helyre. Sütőke bekötözte fájós lábát, Főzike meleg tejet, kenyeret adott neki. 
– Hát a két fiú hol van? – kérdezte a Vastag.
– Az egyik elment vadászni, a másik meglövi a nyulat.
– És te megsütöd, te pedig megfőzöd?
– Igen, – mondta Főzike is, Sütőke is. 
De most már megijedtek, hogy behívták, beeresztették Vastagot. Mert hiszen megint ő lesz az, aki az ebédet mindet, mindet megeszi. 
Mikor a két fiú hazajött, nyulat hozott, fácánt hozott. 
A szegény Vastag nagyon éhes, nagyon sovány volt. Sajnálták ők is. Hát csak elkészítették az ebédet úgy, amint szokták, egymást segítve, és az asztalhoz odahívták Vastagot is. 
– Nézzük bátyó, tudsz-e már levest osztani, pecsenyét felvágni? Nézzük csak: mit csinálsz te, aki a legöregebb s a legokosabb vagy köztünk?
A Vastag ekkor visszagondolt a cibálásra, csiklandozásra, a hosszú vándorlásra, éhezésre, fázásra és egyformán, igazságosan öt részre osztott mindent. Mégpedig olyan igazságosan, hogy ő maga, aki most még semmit sem dolgozott, a jó pecsenyéből csak két krumplit, egy nyakat, meg egy püspökfalatot kapott.

Forrás: Jó Pajtás, 1913. 02. 16. 8. szám (Arcanum)

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet: