A lyukas mogyoró

Réges régen, messze a hegyek között, egy szegény kis faluban élt egyszer egy szegény kisfiú, Pistikének hívták. 
Ez a Pistike egy reggel megmentett a cica szájából egy fehér egérkét. Az egére erre honnan, honnan nem, egy lyukas mogyorót kapart elő és letette Pistike elé a földre.

– Fogadd el hálám jeléül a legnagyobb kincsemet! – mondta neki, azzal eltűnt. 

Pistike pedig csodálkozva vette észre, hogy a lyukas mogyorú elkezdett magától gurulni előtte, amint fel akarta venni. Pistike utána. 
A mogyoró azonban mind gyorsabban gurult. Már az utcára fordult ki és ott gurult tovább, Pistike is szaladt a nyomában. De sehogyan sem tduta utolérni. 

Itt is ott is találkozott gyerekekkel, akik utána eredtek. Mire kiértek a faluból, már mind együtt voltak Pisti pajtásai. 
A lyukas mogyoró azonban csak nem állt meg, hanem gurult tovább a hegynek felfelé is, be a rengeteg erdőbe. Az erdő közepén azután egy hatalmas fa alatt úgy eltűnt, mintha a föld elnyelte volna.

– Havá tűnt? Hová tűnt? – kiáltott Pistike kétségbeesetten. 

– Micsoda? – kérdezték a gyerekek. 

– Mi? Hát a lyukas mogyoró, amit idáig kergettünk – felelte Pistike.

A gyerekek csalódottan néztek össze egy pillanatra, majd elkezdtek kacagni jóízűen. 

– Hihihi … hihi … – hangozz egy vékonyka, csúfolódó nevetés is a közelből. 

Pistike mérges lett. Ki csúfolódik vele? Odaugrott és egy nagyszakállú, ficánkoló törpét rántott elő a közeli bokorból. 

– Megvagy! Bizonyára te voltál a tolvaj!

A kis törpe hiába esküdözött, hogy jaj, a színét sem látta ő a lyukas mogyorónak! Pistike nem hitt neki, mert sokat hallott már a törpék csalafintaságáról. 

– Hát, akkor megkötözünk és el nem eresztünk addig, míg a lyukas mogyorót meg nem találjuk – szólt és intett a társainak. 

A kis törpe erre mégis bevallotta, hogy látta a lyukas mogyorót, amint begurult  a fa alá egy lyukba. 

– Csakhogy az a lyuk mélyen a föld alá, a törpék országába vezet – mesélte a törpe a gyerekeknek. 
– A törpék pedig, most, hogy végre megkaparinthatják, nem egykönnyen fogják nektek visszaadni ezt a kincset. 

– Majd meglátjuk! – felelte bátran Pistike És megparancsolta a törpének, hogy vezesse el őt azonnal a törpék országába, 

– Én is veled megyek! Én is! Én is! – kiáltották a többiek.

– Jól van, – felelte a törpe Pistikének, – csak ereszd el a galléromat, mert így mozdulni sem tudok.

Pistike erre csak a törpe sapkáját vette el, mert jól tudta, hogy a törpéket így lehet legkönnyebben ártalmatlanná tenni.

– Íme, itt van a bejárat a törpék országába – mutatott a törpe egy babszemnyi kis lyukra a nagy fa tövében. 

A kisfiúk csalódottan nézték, a törpe azonban így folytatta: 

– Szerencsétek van, mert tudjátok meg, hogy én vagyok Bibircsók, a varázsló törpe. Ha akarjátok, úgy elvarázsollak benneteket, hogy kényelmesen sétálhattok le ezen a kis lyukon. 
– Csak hunyjátok be jól a szemeteket.

A gyerekek szót fogadtak, a törpe pedig elmondta a varázsszavakat. 

Eközben azonban a sapkáját is ügyesen kilopta Pistike kezéből és mire a kisfiúk kinyitották a szemüket, már el is tűnt a picike lyukban.

A kisfiúk pedig csak ámultak-bámultak: az a babszemnyi kis lyuk most valóságos barlangnak tűnt fel előttük. Bibircsók még a babszemnél is kisebbre varázsolta őket. 

Pistike tért először magához. 

– Utána megyünk Bibircsóknak! – adta ki a jelszót. Azzal már be is lépett a babszemnyi kis lyukba társaival együtt. 

Mentek, mentek lefelé a hosszú, szűk folyosókon, rettentő sötétben a föld alá. Egyszercsak valami kékes fény derengett eléjük messziről. A barlang itt már szélesedett és Pistikéék végül egy fényesen kivilágított hatalmas terem előtt látták magukat. Egyszer csak meglátják itt Bibircsókot, amint a törpe a társai között ülve, éppen azt meséli, hogyan járt túl a kisfiú eszén. 

– No megálljatok! – kiáltotta erre mérgesen Pistike és Bibircsókhoz futott, hogy jól elnáspángolja. Igen ám! Csakhogy a törpék azonnal rávetették magukat Pistikére és végülis mindannyiukat jól összekötözték, majd egy sötét terembe cipelték. 

– Hihihi! – nevettek csúfolódva, miközben rájuk zárták a nehéz tölgyfaajtót. A kisfiúk pedig a sötét teremben magukra maradva sírtak, ríttak, míg csak az álom el nem nyomta őket. 

Egyedül Pistike maradt még ébren és azon törte a fejét, hogyan szabadulhatnának meg innen a törpék fogságából.  

Egyszercsak valami ismerős cincogásra lett figyelmes. Az a kis fehér egérke, akitől a lyukas mogyorót kapta, bújt elő a falból, s két szeme mint égő lámpás világított a sötétben. 

– Nem kis munka volt ebbe a kemény falba ekkora lyukat fúrni! – mondta Pistikének és első dolga volt, hogy kezéről, lábáról lerágja a vastag köteleket. Majd az alvó kisfiúkat is szabaddá tette, és elmesélte nekik, hogy mi járatban van. 

A törpék annak örömére, hogy a lyukas mogyorót sikerült megkaparintaniuk, nagy lakomát csaptak és a sok erős bortól, amit megittak, mély álomba merültek. 

– Itt a jó alkalom – szólt a kis egérke, – hogy a törpék sapkáját megszerezzétek. Ezzel együtt hatalmat is nyertek fölöttük és nemcsak a lyukas mogyoró lesz a tiétek, hanem az a sok kincs is, amit itt maguknak összeharácsoltak. 

Ezután az egérke visszavezette őket a falbafúrt lyukon át a fényes, nagy terembe. A törpék itt egymás mellett ülve, az étellel, itallal megrakott asztalra borulba aludtak. A kisfiúk az egér tanácsát megfogadva, egykettőre lekapták a sapkát a fejükről és a maguk fejébe nyomták. Pistikének azonban már nehezebb volt a dolga. Ő ugyanis Bibircsókot szemelte ki magának, ez a ravasz törpe pedig csak a félszemére aludt. Így most is, mielőtt Pistike még hozzáérhetett volna, magához tért és nagyot kiáltva, rávetette magát. Pistike, bár Bibircsók egy fejjel nagyobb volt, mégis erősebb volt. Így végülis sikerült Bibircsókot a földre tepernie és sapkáját is elvehette tőle. 

No, lett erre nagy ijedelem a törpék között. Nem győztek fogadkozni a kisfiúknak, hogy örökre hűséges szolgáikká lesznek, csak ne bántsák őket. Hozták is mindjárt a finomabbnál finomabb ételeket eléjük. Pistike azonban még mielőtt bármihez nyúlt volna, előbb a lyukas mogyorót kérte vissza. 

Gyönyörő aranyládika volt a terem közepén, abból vette elő Bibircsók a lyukas mogyorót. Bizony nagyobb volt ez most, mint Pistike feje. És abban a pillanatban, amikor Pistike a kezébe vette, a lyukas mogyorú csillogó, ragyogó gyémánttá változott. A törpék híres gyémántja volt ez, amiről odahaza Pistikének is annyit mesélgettek. 

Amikor a kisfiúk jóllaktak kedvükre, a törpék elvezették őket a földalatti birodalom kincses kamráiba. 

– Ez mind a tiétek – mutatott Bibircsók a nagy halom aranyra, ezüstre. – De csak itt a föld alatt szabad játszanotok vele.

A kisfiúknak egyszeriben oda lett a kedvük. Mit ér minden kincse a világnak, mit ér a sok finom étel-ital, és gazdagság, hogyha szüleiknek, testvéreiknek, meg szegény embertársaiknak nem adhatnak belőle!

Így aztán szomorúan tértek pihenőre a hatalmas, nagy hálóteremben, ahol a törpék puha, fehér ágyat vetettek számukra. A törpék sapkája most is a fejükön volt, a törpék gyémántja is ott világított Pistike ágya mellett, mégis egyre csak hazagondoltak. 

– Cin-cin … cin-cin … – hallatszott ismét az ismerős cincogás. A kis egérke tűnt eléjük megint. 

– Jaj de jó, hogy itt vagy! – szóltak könyörögve a kisfiúk, – Nem kell nekünk semmi itt a törpék országában. Csak mehessünk már haza jó szüleinkhez.

– Odaadom szívesen a törpék gyémántját is – mondta Pistike. 

Még ezt jóformán ki sem mondták, a kis fehér egérke egy csudaszép tündérré változott és így szólt a gyermekekhez:

– Megváltottatok ezzel a kívánsággal! Én ugyanis a Bányatündér vagyok és Bibircsók varázsolt el, hogy gyönyörű gyémántomat elvehesse tőlem. Ám a gyémánt hűséges volt hozzám és lyukas mogyoróvá változva követett engem, hogy a kapzsi törpék elől elrejthessem. Most azonban, hogy a törpéket sikerült legyőznötök helyettem és ráadásul még a gyémántról is lemondotok, visszanyerhettem ismét régi alakomat s megint én parancsolok itt e földalatti kincsek birodalmában. 

A tündér most hármat tapsolt, mire a törpék is mind köréje gyűltek és könyörögve kértek tőle bocsánatot, megígérve, hogy ezentúl hű szolgái lesznek. 

– Jól van, megbocsátok – felelte a Bányatündér. – E földalatti kincsekkel azonban nem rendelkeztek többé, hanem gondom lesz rá, hogy a szegény, dolgozó embereknek is részük lehessen bennük. 

Azzal a jó tündér sorra a kisfiúkhoz lépett, megcsókolta őket, majd levette fejükről a törpesapkát és visszaadta ismét régi gazdáiknak. A törpék nem győztek hálálkodni érte. 
A kisfiúk a tündér csókjától mély álomba merültek. Csak Pistike, aki utolsónak maradt, emlékezett rá, hogy a jó tündér valamit a kezébe nyomott és ezt súgta a fülébe:

– Maradjon tiéd az én szerető szívem ajándéka, amit lyukas mogyoró képében is úgy megbecsültél. 

De ezután Pistike is nyomban álomba merült. 

Késő éjszaka volt már, amikor a megrémült szülők, miután az egész falut összekeresték már eltűnt gyermekeikért, végülis lámpásokkal indultak el a rengeteg erdőbe, hogy keressék őket. Egy nagy fa tövében aztán meg is találták valamennyit. Ott aludtak sorban egymás mellett. Szépen karjukra vették és hazavitték őket. Csodálatosan mély álmukból azonban a gyermekek nem ébredtek fel, csak másnap reggel, amikor a nap már jó magasan járt az égen. Elmesélték ekkor, hogy mi történt velük. A szülők eleinte csak álomnak hitték az egészet. 

Pistike azonban, amikor felébredt is ott szorongatta a jó tündér ajándékát a lyukas mogyorót…

Lassacskán azután a szegény falucska lakói mégis csak fontolóra vették, amit a gyermekek a föld alatti kincsekről meséltek és a nagy fa alatt le is ástak jó mélyen a földbe. 

Csakhamar aranyra, ezüstre akadtak és nemsokára gazdag bánya, majd bányaváros épült a szegény kis falucska helyén: az ősi Selmecbánya. 

Pistikéék is jómódú emberekké lettek. A lyukas mogyorót azonban családi ereklyeként őrizgették, a róla szóló csodálatos történetet pedig unokról unokára szállva tovább mesélték. 

Forrás: A törpék kincse

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet: