Rubinszem 3 fia

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer igen-igen messze, még Meseországon is túl, volt egyszer egy öreg király. Ez a király igen nagyon öreg volt és már maga sem tudta, hogy hány éves. 
Térdig érő hosszú szakálla volt, amely olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó. Ennek a királynak az egyik szeme gyémántból, a másik pedig sötét vörös rubinból volt. De csak a gyémántszemét tartotta nyitva. Ebből a szeméből csupa áldás és boldogság sugárzott a népére. Nem is volt ám a világon több olyan ország, mint az öreg királyé. Az emberek ott olyan megelégedettek és boldogok voltak, hogy még aludni sem kívánkoztam sohasem.
A király másik szeme rubonból volt. Azt mindig csukva tartotta, mert ha avval ránézett valaire, az menten a föld alá süllyedt. Az öreg király csak olyankor nyitotta ki ezt a szemét, ha ellenség jött az országába. De mikor elterjedt a világon ennek a rubinszemnek a hre, nem volt olyan bátor vezér, aki az öreg király ellen mert volna háborút kezdeni. Így hát roppant régen nem nyitotta már ki az öreg király a rubinszemét. 

Volt ennek az öreg királynak három fia. Ezek a fiúk igen csintalanok voltak. Az édesanyjuk már régen meghalt, királyi apjuknak meg kormányozni kellett, így hát nem volt senki, aki nevelje őket. Hej, de nagyon neveletlenek is voltak ám ezek a fiúk!
Egyszer, mikor egy délután a nagy gyümölcsös kertben játszadoztak a fiúk, míg öreg apjuk egy óriási körtefa alatt szundikált, így szólt a testvéreihez a legöregebbik királyfi:
– Ugyan miért tarthatja a mi apánk folyton zárva az egyik szemét? Különös egy dolog ez. Más fiúk apjának mind a két szeme nyitva van.

A középső fiú közbeszólt:- Nyissuk ki. Most úgyis alszik, nem fogja megtudni, mi történt. 

Csak ez a biztatás kellett a legöregebb rosszcsontnak. Menten odafutott az alvó királyhoz, hogy felnyissa lezárt szemét. A többiek odaálltak melléje és tátott szájjal lesték, hogy mi fog történni. Egy kis ideig még habozott a bátyjuk, de egyszerre elszánta magát és felnyitotta alvó apja szemét. De mert reszketett a keze, hát csak félig tudta kinyitni. No volt ám nagy ijedtség, amikor meglátták azt a nagy vörös golyót, amely rájuk villant. Hát még mikor el akartak futni és nem tudtak megmozdulni sem!
Ekkor látták csak, hogy félig a földbe süllyedtek. Hasztalan volt minden erőlködés, nem tudtak szabadulni. 
Ekkor sírni akartak mind a hárman, de nem tudtak, sőt egyszerre úgy elkezdtek nevetni, hogy a könnyük is kicsordult. A nagy nevetésre felébredt az öreg király és rögtön tudta, mi történt.

Iszonyúan megharagudott. Főképpen, mikor látta, hogy a fiai ahelyett, hogy bánnál bűnüket, még ilyen vidáman nevetnek is. 

– Hát ti, kinevetitek ősz apátokat, – kiáltott rájuk az ősz király. 
– Pedig másképp nem szabadíthatlak meg benneteket, míg mindegyitek ezer könnyet nem hullajt.
– Nem nevetjük mi édesapánkat, mert inkább sírni szeretnénk, de valakik itt a föld alatt folyton csiklandozzák a talpunkat.

Az öreg király igen szerette a fiait és hogy minél előbb megszabadítsa őket, gyors követeket küldött az Aranykirályhoz, akinek birodalma az ő országa alatt volt, hogy tiltsa meg a manóinak a csiklandozást, mert különben sosem szabadulnak meg a fiai.
De az Aranykirály azt üzente, hogy neki senki nem parancsol s az ő alattvalói azt teszik, ami nekik tetszik. 
Még kétszer küldött követeket az öreg rubinszemű király, de azok is ezt a választ kapták. Mikor negyedszer is elküldte az öreg király a követeit, hát nagyon megharagudott az Aranykirály és három alattvalójával azt izente, hogy Rubinszem maradjon nyugton, mert baj lesz különben. 
Mikor Rubinszem elé került a három kis manó, olyan szemtelenek voltak, hogy még a sipkájukat is a fejükön tartották. Figyelmeztette is őket az öreg király, de ők nem hallgattak reá. Sőt, mintha összebeszéltek volna, egyszerre mindhárman a fejük tetejére álltak s Rubinszem felé rugdosták a lábukat. 

De ez már több volt a soknál! Az öreg király kinyitotta félig a rubinszemét s abban a pillanatban övig elsüllyedt a három manó. Erre lehúzták a papucsaikat s három ember folyton csiklandozták a talpukat. A manók erre olyan éktelen nevetésbe kezdtek, hogy Aranykirály még aludni sem tudott. Izent ám gyorsan Rubinszemnek, hogy engedje szabadon a manóit. De az öreg király elkergette a követeket. Pedig nagyon sajnálta már a fiait, hanem ő büszke volt és azt akarta, hogy Aranykirály kérjen tőle bocsánatot. Aranykirály pedig azt várta, hogy Rubinszem kérlelje meg őt. Így hát nem lett vége a háborúskodásnak.
Már sok éve tartott ez így, mikor egy napon beállít a két királyhoz Felhőkirály követe. Evvel azt üzente a Felhőkirály, hogy intézzék már el a dolgukat, mert a nagy nevetés már ráragad az ő alattvalóira is, ami pedig nagy baj, mert azoknak sírniok kell, mert különben sohasem lesz eső. 
De ha a veszekedő királyok nem akarnak kibékülni, hát ő elkezdi verni az alattvalóit és addig veri őket, amíg annyit nem sírnak, hogy Rubinszem és Aranykirály országa egészen el nem ázik. Hát, megijedt ám erre a két király. De még mindig nyakaskodtak. Hanem mikor a Felhőkirály újra üzent, hát titokban mind a ketten elindultak, hogy kibéküljenek.

Épp az országuk határán találkoztak. Ott aztán megölelték, megcsókolták egymást és szent volt a béke. Mire Rubinszem hazaért, már javában sírtak a fiai. Mire pedig leperdült arcukon az ezredik csepp könny is, szépen megszabadultak rabságukból. 
Rubinszem a három manót is szabadon bocsájtotta, akik olyan nagy barátságot kötöttek az ő három fiával, hogy alig akartak elmenni.
Mielőtt útrakeltek volna, iszonyú nagy lakomát csaptak, mikor pedig az véget ért, elkísérték a manókat az ország végéig. 
Onnan aztán hazamentek a fiúk, hanem ettől a naptól fogva nem volt náluk jobb gyerek a világon, mert a kemény leckét soha el nem felejtették. 

Forrás:Imre bácsi: Rubonszem három fia – Budapesti Napló, 1903, 299. szám, melléklet (Arcanum)

Ha tetszett a mese és még olvasgatnál, válassz egy újabb manótörténetet: