Tündérek, manók, pixiek és trollok – ki kicsoda a mesevilágban?
Tündérnép-lexikon
Tündérek
Van az a pillanat, amikor egy sztoriban felbukkan egy apró, titokzatos lény … és te csak nézel, hogy: oké, ez most tündér? elf? manó? kobold?
Totál érthető a káosz, ebben a bejegyzés-sorozatban megpróbálunk rendet teremteni, ki kicsoda általában, és hogyan tudod őket beazonosítani.
Tündér (fairy):
A “tündér / fairy” a folklórban sokszor nem egyetlen, fix “faj”, hanem gyűjtőcímke: természetfeletti lények, akik varázserővel bírnak, és valamilyen módon közel vannak az emberhez (a ház körül, a falu határában, erdőben-forrásnál, vagy csak “átcsúsznak” a sorsunkba). Ezt a tágas értelmezést a klasszikus lexikonok is jelzik: a tündérvilág egyszerre lehet segítő, csábító, veszélyes, és teljesen más szabályok szerint működik, mint a mi “józan” világunk.
A modern popkultúrás tündérkép (pici, szárnyas, csillámos) ehhez képest csak a spektrum egyik vége – ráadásul történetileg elég friss “sztenderd.
De honnan jön a modern, szárnyas, csillámporos cuki tündér?
A múzzeumi és könyvtári összefoglalók szerint (WMODA) a viktoriánus korszakban nagyon felerősödött az a vizuális hagyomány, hogy a tündéreket diminutív (apró) és pillangó-/szitakötőszárnyú lényként ábrázolják – például Andrew Lang “színes” tündérmesekönyvei köré épülő képi világgal.
A Francia Nemzeti Könyvtár (BnF) kifejezetten kiemeli, hogy J. M. Barrie Tinker Bell/Clochette-je (Peter Pan, 1904) “fixálta” a kis szárnyas tündér karakterjegyeit, és ettől a motívum a 20. század elejére még erősebben beégett a közös képzeletbe. Közben a régebbi ábrázolások simán lehetnek szárny nélküliek, vagy akár emberméretű “király és királynő” udvartartással (igen, totál máshogy néz ki, mint a Disney-érában).
Tündérvilág-szabálykönyv: helyek, tabuk, következmények
A folklórban a tündérvilág gyakran határhelyeken bukkan fel: erdőszél, dombok, források, körök, “különös foltok” a tájban. Az egyik legismertebb motívum a tündérkör / fairy ring: a hagyomány szerint a kört a tündérek (vagy manók/elfek) tánca “hagyja” a fűben, és aki beszáll, azt megbüntethetik – akár azzal is, hogy addig táncol, míg össze nem esik.
A “tündértabu” egyik nagy klasszikusa az étel/ital kérdése: sok kelta hagyományban a tündérvilághoz kapcsolódó “áldozati” ételadás is megjelenik, és a vendégség/elfogadás motívuma gyakran egyirányú ajtóként működik: ha elfogadsz, akkor kötődsz, és onnantól kezdve már nem térhetsz vissza a saját világodba.
A folklór tündére nem “gonosz”, csak nem emberi jogrend szerint él. Náluk a kíváncsiság, a mohóság, a tiszteletlenség vagy a túl közeli bizalmaskodás simán “büntetést” hívhat be – miközben a saját logikájukban ez lehet egyszerűen rendfenntartás.
Védekezés és udvariasság: vas, berkenye és józan paraszti gondolkodás
A néphitben a természetfeletti ellen nem mindig kard kell, hanem praktikák: határjelek, tárgyak, növények. Az európai hagyományban a vas apotropaikus (bajelhárító) szerepe nagyon gyakran felbukkan. Konkrét példa: C. F. Tebbutt egy folklórtanulmányban vas küszöböket ír le védelmi funkcióval (tehát a “küszöb mint határ” gondolat szó szerint anyagot kap).
Növény fronton a berkenye pedig sok brit-ír hagyományban védelmi növény: például az oxfordi Pitt Rivers Museum leírása említ olyan szokást, hogy berkenye ágat tesznek az ajtó fölé, kifejezetten a tündérek ellen.
Tündér a magyar hagyományban
A magyar tündér képe picit trükkös: a Magyar Néprajzi Lexikon óvatosan fogalmaz: a magyar népi hitvilág tündéreiről kevés, főleg mondai adat maradt fent, ráadásul a régi adatok egy része nehezen értelmezhető. A boszorkánynak, szépasszonynak és más vízilényeknek vannak a Nyugat-európai tündéralakok tulajdonságaival rokon vonásai. A mondáinkban vannak felvidéki várromoknak tündérei, kővé vált tündérek, és ismertek a Balaton partján, a Csallóközben fürdőző, fésülködő, táncoló, aranyport hullató tündérek is.
A népmesékben a tündér gyakran Tündérország kontextusában jelenik meg: külön világ, külön szabályok, gyakran elérhetetlennek tűnő tér („oda bejutni” próbák sorozata), és nem ritka, hogy a tündérvilág a történetben a vágyott szépség, veszélyes csábítás is. A tündérmese mint népmesei csoport is erre utal: olyan meséket jelöl, amelyekben tündérek, tündérkirálynő és Tündérország szerepel.
Tündér Ilona – a magyar tündérkirálynő
Ha a mesékből kellene kiválasztani egy „őstündért”, akitől azonnal érthető lesz, hogy a tündérvilág miért szép is meg veszélyes is, akkor Tündér Ilona (gyakran Tündérszép Ilona) a legjobb jelölt. A legismertebb történetkörben Árgyélus királyfihoz kapcsolódik, és ez a páros annyira beépült a magyar kultúrába, hogy nemcsak mesékben, hanem későbbi feldolgozásokban is újra és újra felbukkan.
Az egyik klasszikus verzióban a királyfi egy aranyalmát termő fát őriz, mert az almák éjjel eltűnnek. A tettesek pedig nem tolvajok, hanem maga a tündérvilág: Ilona és társai, akik holló képében jelennek meg.
Tündér Ilona remekül megmutatja, hogy a tündér nem feltétlenül pici, szárnyas lény, hanem lehet:
- emberi léptékű, királynői rangú alak
- saját világgal, udvarral, szabályokkal bír
- akivel a kapcsolat próbák, tiltások, következmények mentén működik
Ráadásul nem egyetlen, kőbe vésett meséről beszélünk, a népmeseanyagban sok változata létezik, a katalógusok külön is nyilván tartják a Tündér Ilonához kötődő történeteket.
A tündérvilág egyik nagy toposza az örök ifjúság és a „nem mindegy, melyik vízből iszol” logika. Sokszor Tündér Ilona kastélyához kapcsolják az örök ifjúság vizét is – vagyis Ilona nemcsak szép, hanem hatalommal bír élet fölött is.
Honnan jön a tündér szavunk?
A szó eredete nemcsak szép, hanem beszédes is. A Magyar etimológiai szótár szerint a tündér a tűnik igéből származtatható (megjelenik jelentéssel) és egy -ér főnévképzővel keletkezett (mint például a vezér). Ez a nyelvi háttér nagyon szépen rímel a tündér-motívum egyik alapélményére: a tündér tünékeny, felbukkan, eltűnik. Ugyanebbe a szócsaládba illeszkedik a tündöklik és a tűnik szavunk is, vagyis a nyelvünk azt sugallja, hogy a tündér a fényhez, látványhoz, jelenéshez kapcsolódó képzetekkel él együtt.
Kik a tündék?
A Nyelvtudományi Kutatóközpont Új magyar etimológiai szótára leírja, hogy a tünde tudatos szóalkotás, eredetileg női személynév, amelyet Vörösmarty Mihány alkotott a tündér szóból (A Csongor és Tünde révén)
A magyar Tolkien-hagyományban az elfek magyar megfelelőjeként terjedt el, Réz Ádám fordítói döntése volt, hogy a tünde népnevet használta Tolkien elfjeire. Halála után Göncz Árpád is ezt az elnevezést illesztette be a fordításába.
A tündér tehát nem egyetlen, fix „lénytípus”: a határhelyek (erdőszél, dombok, források) titka, a felbukkanás–eltűnés logikája, és az a szabályrendszer, ami nem rosszindulatú, csak egyszerűen nem emberi. Ezért van, hogy ugyanazon a néven elfér a szárnyas „könyvillusztráció-tündér” is, meg a komolyabb folklór-változat is, ahol a kívánságoknak ára van, a vendégség kötelék, és egy rossz lépés után már nem ugyanabba a világba érsz vissza.
A magyar hagyományban a tündérképet sokszor a mesék és irodalmi rétegek tartják életben (Tündér Ilona pedig különösen erős horgony), és ehhez még ráépül a modern fantasy nyelvi világa is: nálunk a „tünde” szó egyszerre tud Vörösmarty-hangulatú lenni és Tolkien-féle „elf-es” eleganciát hordozni. Magyarul ez a varázs egyik titka: ugyanaz a szó képes régi mesét és modern világépítést is egy mondatba összehozni.
Ha pedig kedved támadt egy-két tündérmeséhez, böngéssz bátran innen:
Tündérszép Ilona
Tündérszép Ilona Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, annak meghalt az apja, anyja, nem volt senkije, de senkije a világon. Mit csináljon? Eladta, ami kevés maradt rá, kapott érte száz forintot, avval elindult világgá. Ment mendegélt egész nap,...
Lázár Ervin: A hétfejű tündér
Lázár Ervin: A hétfejű tündér Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik...